Unalom

Üdv!
Az elmúlt két napban újra rákaptam a rajzolásra - eleinte csak ruhát rajzoltam a frissen szerzett sablonjaimra (köszönet érte a threadsmagazine.com-nak), aztán nekikezdtem végre megrajzolni Beaxot... Egész jól sikerült.
Egyébiránt nem igazán tudok mit kezdeni magammal. Facebookon lógok, de unom, mivel a kutya sem akar beszélni velem, akivel meg szívesen társalognék, az lelép, mikor ráírok. MSN dettó. Ma unalmamban szétválogattam egy mappányi rajzomat - lett belőle 10 fóliáns, 10 különböző nézőpont szerint szétszortírozva. Minimum 100 rajz, de legalább elfoglaltam magam vele egy darabig. Aztán nekiestem szétkapni a vekkereket, amiket Zsibvásáron szereztem - egy nagyot meg két kicsit sikerült is, most van egy egész tálkányi fogaskerekem. Ha lesz egy kis időm, meg kedvem, meg egy használható reszelőm, hogy kiszedjem a tengelyeket a kerekekből, akkor ékszereket is fogok csinálni, egyelőre csak kiélem a magam romboló vágyait. *vigyor*
Tudom, kinek van kedve valami picsogó emós baromságot olvasni, de hiányoznak a barátaim. Aki meg a legjobban hiányzik, azt érem el a legritkábban, ráadásul már a blogját sem merem olvasni, minek után beoltott az egyik cikkben... *sóhaj* Nem mintha ezt bárki olvasná rajtam kívül.
Kicsit újítgattam a weblapomon is, felpakoltam a hiányzó novelláimat, meg kicsit átrendeztem a menüket, hogy mindent el lehessen érni. Ott se járt senki rajtam kívül legalább ezer éve, bár tegnapelőtt elértük a 12 fős csúcslátogatottságot... *vigyor*
Istenigazából nem tudom, mit írhatnék ide. Az uram olvas vagy alszik, én meg már minden létező videót megnéztem YouTubeon ami érdekelhet, olvasni meg per pill nincs kedvem. Azt hiszem az a legjobb, ha papírt-ceruzát ragadok, és hagyom, hadd mozogjon a kezem magától. Abból általában valami vicces szokott kijönni. De legalább elfoglalom magam egy darabig, és nem kattanok meg.

... Akkor is hiányzik, csessze meg, ha leoltott. Juszt is, akkor is.
Na.

Emlékek és eszmefuttatás: a Halál

Szerbusztok.
Hosszú szünet után ismét idetaláltam - ne kérdezzétek, miért voltam távol. Sikerült jó nagy merőkanállal merítenem az élet sürejéből, túl vagyok a vizsgaidőszak háromnegyedén, némi orvosi vizsgálaton, és hasonló nyalánkságokon. Ennek ellenére maradtam, aki vagyok: egy folyton töprengő valaki. Ma hazafelé az egyetemnél szálltam le a vonatról - égett a gyomrom, szükségem volt egy hosszú sétára. Az mindig megnyugtatja a háborgó gyomromat: ilyenkor a test nem arra figyel, hogy "Úristen, rókázni fogok!", hanem arra, hogy egyik lábamat a másik elé téve lassan hazabotorkáljak, lehetőleg épségben. Említettem már, mennyire csodálom az emberi szervezetet, hát még az elmét? Sebaj. Most megvolt ez is.

Hazafelé jövet a vonaton a halálon morfondíroztam. A kiindító gondolat a ma hajnalban történt eset: négy óra tájban irgalmatlan gyomorgörcsre ébredtem, annak ellenére, hogy azelőtt nem volt semmi bajom. Két nyugibogyó segített oldani a görcsöt és visszaaludnom, ráadásul a hirtelen fellépő - és a helyzetet csak súlyosbító - pánikrohamot is elűzte. Az uram semmit sem érzékelt ebből, aludt, mint egy angyal. Nem volt szívem felébreszteni, ahogy általában nem szokott, ha rosszat álmodom vagy rosszul vagyok. Mindegy is.
Szóval a halálról elmélkedtem. Eltöprengtem azon, miért is vagyok amolyan félbarátságban a dologgal. Valahol megbékéltem a gondolattal - ami egy 18 éves idealista egyetemistához képest nem is olyan rossz eredmény - de valahol még mindig rettegek tőle. Visszavezettem a dolgot egészen gyerekkoromig, amikor először értettem meg igazán, mi az a halál.

Manapság persze minden gyerek napi szinten találkozik ilyesmivel, hála a Cartoon Network, Nickelodeon és egyéb agymosó "mesecsatornáknak". De a Grimm fivérek, Andersen, a nagy meseírók is belecsempészték az elmúlás gondolatát a történeteikbe, így végső soron nincs is ezzel semmi gond. Nem igazán törődtem a halállal - melyik gyereket érdekelné különösebben? - míg el nem vesztettem a nagymamám. Tudtam, mi az a halál, hisz körülírták nekem. Láttam halott állatot, elütött kutyát/macskát, tisztában voltam azzal, mi a különbség a halott és az élő cicus között. De képtelen voltam elképzelni ugyanezt egy emberről. Aztán ott álltam a temetésen. Az a pap temette a nagyit, aki hajdanán engem keresztelt meg. Emlékszem, a vállamra tette a kezét, és mondott valamit, de nem emlékszem, mit mondott. Néztem magam elé, de csak homályra emlékszem. Nem szóltam semmit, nem hallottam semmit, csak morajlást. Egy hat éves gyerek fejében peregtek le az emlékek, amiket átélt azzal a személlyel, akit az egyik legjobban szeretett. Az "idegenül" felolvasott mesék - angol, német, orosz - amiket le is fordított nekem, bár a szüleim sosem hitték el nekem. Alkesz volt a nagyi ugyanis, bár nem olyan durván. Eszembe jutott, hányszor vitt Budaörsről be Pestre valahova, múzeumokba, templomokba jártunk, próbált műveltségre szoktatni. Hányszor vitt el a Természettudományi Múzeumba, pedig láttam rajta, hogy mennyire unja már? És mégis, némi vita után felült velem a buszra, és én újra megpróbálhattam megsimogatni a kitömött zsiráfokat Noé bárkájában. Akkor, a temetésen, rövid pillanatok alatt lezajlott bennem minden emlék, és a tudat, hogy ilyenben soha többé nem lesz részem, egyre erősödött. Fura így, "felnőtt" fejjel belegondolni, mekkora teher ez egy hat éves gyereknek, én mégsem törtem meg különösebben. Megértőnek születtem, elfogadtam a tényt. Utána sorban vesztettem el a szeretteimet - és egyre kevésbé tudott ennyire kiborítani a dolog. Hogy miért? Mert a temetéseken utoljára még láttam az elhunytakat.

Nem szellemlátásra kell gondolni, dehogy. Örülnék, ha képes lennék ilyesmire, de nem ilyen értelemben történt. Dédnagymamám halála előtt pár évvel megálmodtam, hogy befekszik egy jókora tepsibe, amiben elhamvasztották. A hamvaiból egy jókora, fekete lepke szállt fel. Később, a temetéseken gyakran láttam lepkéket a szóróparcella körül. Talán csak a sok virág vonzotta oda őket. Talán tényleg nekünk akartak üzenni még egy utolsót, egy bátorító reménysugarat küldve odaátról.
Szentimentális idealista vagyok. Bocsi.

Könyvajánló: Krabat a Fekete Malomban

Ígéretemhez hűen végre megírtam a Krabat ajánlóját, remélem, jól sikerült, ez az első ilyen ajánlóm... Na de, akkor hadd szóljon, íme!

Otfried Preußler: Krabat a Fekete Malomban

Elöljáróban pár szót szólnék magáról az íróról. Preußler Cseszlovák születésű, még ma is élő német ifjúsági- és gyerekkönyvíró, aki tömérdek csodálatos mesével örvendeztette meg a világot. Egyik, kivételesen megindító és remek történetét szeretném most egy ismerető erejéig elővenni, már csak azért, mert a könyv megtalálásának is külön története van az életemben. A Krabat (magyar címén "Krabat a Fekete Malomban") elsősorban nem gyerekeknek szól, de nem is igazán nevezhető felnőtt mesének: egyszerre nevezném kegyetlennek az események szempontjából, és mégis meseszerűnek a felnőttek szemszögéből. Lássuk hát magát a történetet.

Véget ért a háború, s az utakat ellepték a családjukat elvesztett gyerekek, ifjak. Így van ezzel Krabat, a vend koldusgyerek is, aki két barátjával betlehemi királynak öltözve próbálják megkeresni maguknak a karácsonyra való betevő falatot. Azonban, egy éjszaka Krabatot különös hang riasztja álmából: egy rekedtes hang invitálja őt Schwarzkollmba, a Fekete Malomhoz. A fiú enged a csábításnak, és egymagában elindul, étlen-szomjan a fagyban, hogy megtalálja a titokzatos hang gazdáját. Napokkal később éri el a látszólag romos, lakatlan malmot, ahol egy hátsó szobában végül ráakad a félszemű, sebhelyes, mogorva molnárra, akivel, miután szövetségre lépnek, kiderül, hogy nem csak a gabona őrléséhez ért: 11 tanítvány dolgozik a keze alatt, akik az őrlés tudománya mellett a sötét praktikákból is leckét vesznek az öregnél. Amikor Krabat elfogadja a Mester ajánlatát, a kerekek meglódulnak, és a malom újra őrölni kezd.
A fiú inasként csetlik-botlik a többi tanítvány között, akik elegendő erővel bírnak már ahhoz, hogy könnyedén bírják a nappali munkát, azonban Krabat még fiatal és gyenge. Tonda, a legidősebb tanítvány veszi titokban a szárnyai alá, titokban, mivel a Mester büntetéssel jutalmazza az egymásnak segítőket.
Éjszakánként a tanítványok holló alakjában ülnek a hátsó szoba rúdjain, ahol a Mester a Koraktor nevű, fekete varázskönyvből oktatja őket: háromszor olvassa fel a szövegeket, aztán visszakérdi őket a diákoktól. Krabat lelkesen tanul, és lassan eltelik egy esztendő. Minden szép és jó, míg el nem érkezik szilveszter éjszakája...

Krabatnak meg kell fejtenie a malom titkát, hogy megmentse saját és társai bőrét. Ráadásul amikor beleszeret a falu templomi kóristájába, Kántorkába, a dolgok még veszélyesebbé válnak...

A történet gyönyörű példákat hoz összetartásról, barátságról és szerelemről, de nem hiányzik a negatív oldal sem: a Mester kegyetlensége, az áruló Litschko folyamatos harca a többi fiúval, mind-mind olyan esemény, amire az ember a saját életében is azonnal talál példát. A karakterek gyorsan megszerethetőek - vagy éppen elítélhetők, mint Litschko - és mindenki tud azonosulni valamelyikükkel, legyen az a jóságos Tonda, vagy a tökkelütött Juro, aki egyedül a főzéshez és a takarításhoz ért a fiúk közül. Bátran ajánlani merem mindenkinek, aki nem tart a sötét praktikáktól, a kegyetlen titkoktól és a szaftosabb estimeséktől.

Adaptációk:
Film:
1977: Mesefilm (Karel Zeman jóvoltából)
2008: Krabat mozifilm
Zene:
1982: Krabat opera (Cesar Bresgen)
2008: Az ASP együttes két CD-s lemeze, Krabat: Der Liedercyklus címen.
Továbbá számos színpadi darab is született a Krabatból.

A történet számos díjat nyert:
1973: Europäischer Jugendbuchpreis
1973: Notable Book of 1973 der American Library Association
1977: Jugendbuchpreis des polnischen Verlegerverbandes

A könyv megtalálásának története: Meglepetésemre a könyvből egyetlen darabot sem találtam Budapest egyetlen antikváriumában sem. Interneten és személyesen egyaránt végigböngésztem számos antikváriumot, de sehol sem hallottak a könyvről. Végül, egy hetet Hajdúszoboszlón nyaralván, levonatoztunk Debrecenbe az urammal, szétnézni. Egy aprócska utca még apróbb könyvesboltjában találtam meg az egyetlen példányt, 250 Ft-os áron. Könyv: 250 Ft. Az élmény: megfizethetetlen.

Magány...

Üdv ismét.
Telik a szünet - ismét felpörögni látszik körülöttem az idő, és bárhogy próbálom visszafogni, juszt is repül előre. Remélem, az élet nem fog ilyen gyorsan elszállni...
Mostanság sokat elmélkedem régi nagy szerelmemről, a mágiáról. Mármint, ezotéria, okkultizmus, teljesen mindegy: legyen benne valami természetfeletti. Ezzel szöges ellentétben egy "hiszem, ha látom" személyiség vagyok, és még akkor sem hinném el, ha szembejönne velem az utcán. Viszont hinni sem tudok igazán...
Magyarán óriási káosz van idebent, takarítóra meg nem futja. Én meg kifogytam a porrongyból.

Úgysem olvassa a kutya sem a blogot, úgyhogy ide nyugodtan kiönthetem kicsiny lelkem... Szóval, teljesen össze vagyok zavarodva, ráadásul úgy érzem, a feje tetejére állt körülöttem a világ. Vagy csak én változtam meg, és kezdtem egy teljesen másik szemszögből látni, ki tudja. Mindenesetre, egyre inkább úgy érzem, hogy semmi értelme ennek az egész hit-dolognak, sőt, magának a létnek sincs sok: Ex nihilo jövünk és megyünk, a társadalom szempontjából senkik vagyunk, akiknek sem az élete, sem a halála nem jelent többet egy porszem elfújásánál a sivatag közepén. Egyedül a szűk ismeretségi körünknek jelentene ez bármit is...
Tudom, az emberi természet nagyravágyó - És mivel emberből vagyok, hogy is lehetnék más? -, de ezzel a tudattal élni eléggé... Megrázó, és nem különösebben felemelő.
Magányos vagyok.
Mármint, olyan igazán magányosnak érzem magam, de nem az a szociális magány, amikor ténylegesen egyedül van az ember, a Semmi közepén - Nicsak, megint itt vagy, Nihil? - hiszen csodálatos "férj" van mellettem, remek család és csodálatos barátok. (Bár most mérhetetlenül messze érzem magam a legtöbb baráttól, lévén ezer éve nem láttam egyiket sem, mivel nincsen rám idejük...) Nem, ez sokkal rosszabb fajta magány: amikor a rengeteg ember között rádöbbensz, hogy lényegében egyedi, lemásolhatatlanul különleges tagja vagy az emberiségnek. Ez lehetne kifejezetten pozitív élmény is, de belegondolni, hogy egyedül vagyok az őrülettel és a káosszal a fejemben... Én próbálok rendet rakni. Tényleg. De nem igazán találok választ a kérdéseimre, és ennél fogva a kupac egyre csak nő idebent, egyre több a kérdőjel, egyre több az álmatlan vagy rémálmokkal teli éjszaka. *sóhajt*
Ez annyira emósnak hangzik így visszaolvasva. Azt hiszem, ezért is utálok az érzelmeimről beszélni: túl sokat gondolkodom, túl sokszor vagyok mogorva vagy szomorú. Még szerencse, hogy az életemhez mindennél jobban ragaszkodom... Akkor is, ha nyakig ülök a sz... a lekvárban.
Megyek, megnézem magamnak azt a vacsorára hozott grillcsireket. Remélem, a két kistesó hagy nekem a melléből, a csontos húst annyira nem szeretem... Csók!
Majd még leszek. Talán.

Rég volt, tán igaz se volt...

Üdv.

Ismét jön a kézmosás, miszerint régen jártam erre. Valóban, több szó ne is essék róla.
Csendben tengetem életem - mára sikerült kilábalnom egy igencsak erőteljes, két napig tartó betegségből - elmélkedem és próbálom túlélni az adott napot.
Az egyetemet illetően még mindig áll - noha a Steffit arra tervezték, hogy olyan érzetet keltsen, mintha épp kinőne a földből, épphogy összedőlni látszik. Ez mondjuk teljességgel lényegtelen a tanulásom szempontjából, bár, istenigazából a fél életem ebben a csodás épületben töltöm. És milyen csodás!
Imádok végigmenni a folyosókon, olyan zegzugos, belül olyan, akár egy kis városka: az előadók ablakai nem csak kifelé, hanem befelé, a folyosók felé is nyílnak, így kívül-belül egy utcafeelingje van a helynek. Szűk folyosók, titkos zugok, rejtekajtók, lépcsők... Épp egy olyan felfedezőnek találták ki a helyet, mint én magam!
Sajnos, a hely szépségéből nem igazán lehet diplomamunkát írni, és megélni sem igazán tudnék belőle. Igen, már megint itt az örök kétkedő: gyakran eltöprengek azon, vajon jó helyen járok-e. Mármint, nekem való-e az újságírói pálya? Akarok-e én belefolyni a napi politikába vagy a világ apró-cseprő, inkább nagyobb mint kisebb bajaiba? Feltűnt, hogy nem igazán vannak jó hírek manapság, a stílusom meg túl lírai a firkász-melóhoz (legalábbis néha...). De hála néhány szívemnek kedves oktatómnak - na meg az Auditorium Maximumba besütő egyetlen fénysugárnak (esküszöm, ez valami égi jel...) - néha visszaköltözik a remény a szívembe, hogy mégiscsak jó pályán járok, pusztán a kezdetek nehezek. Mindenesetre, inkább lennék irodalmár, vagy valami művészibb írnok, mintsem puszta hírmondó.
Úgyis mindig őket ölik meg elsőnek.
Tessék, csak említenem kell a fénysugarakat, most is: odakint teljes szürkeség és némaság, az ég felhős és mocskosul hideg van, mégis, a fény utat tör magának a felhők között, csupán egyetlen hasítékot nyitva magának, és az az egyetlen fénysugár pont az én ablakomon süt be, pont rám, pont a gépelő két kezemre. És ha kinézek, látom az aranyszegélyű felhőket, és megszólalnak a rigók a mogyorófa lombjában...
Látjátok, erről beszéltem. Ha egyszer elkezdem, nehéz leállni a leírással, de ha egyszer valóban ilyen gyönyörű?
Mellesleg, hangulatfestőnek - bár meglehetősen komorkás - itt van némi zene, épp ezt hallgatom:
ASP - Und Wir Tanzten

Most lesz egy hét őszi szünetem, lesz időm társadalomtörténetet tanulni, lévén rögtön 2-án ZH-t írunk belőle, és - őszintén szólva - dunsztom sincs, miből, mikor, hogyan, merre, hány óra. Emellett lesz időm kivégezni néhány kötelezőt, és elő kéne kotornom nagyon gyorsan Eric Berne: Emberi játszmák c. remekművét is. Nincs mit tenni, az élet nem áll meg, munka meg mindig akad.
Ha meg már egyszer felvettek támogatottnak, az a minimum, hogy jól teljesítsek, nem igaz?
Ugye igazam van?
Ugye...?

Újdonság

Üdvözlet!

Igen, valóban, kicsit megfeledkeztem a blogról - lévén az életem apró-cseprő botlásai a kutyát sem érdekelnének, így minek írnék ide naplót, jobb ötletem meg eddig nem volt. Azonban fordult a kocka: feliratkoztam a Scolar Kiadóhoz előolvasónak, úgyhogy eztán itt fogom közzétenni az olvasott könyvekről alkotott cikkeimet. Meg úgy egyébként, miért is ne alkothatnék más könyvekről is?
Szóval, egyelőre tervbe vettem Otfried Preusser: Krabat a Fekete Malomban című könyvét, illetve hát, csak a cikket. Még dolgozom rajta, de amint elkészültem, felteszem! (Elöljáróban csak annyit, hogy csodálatos FELNŐTT mesekönyv (nem pornográf, más értelemben felnőtt), csak ajánlani tudom mindenkinek!)
Egyébként ma van a 18. születésnapom.
Jószerencsét, megyek vissza dolgozni és olvasni!

Rita

Az élet apró felfedezései

Üdv, megint itt.
Momentán a suliban koptatom a seggem - székestül - elmaradt egy órám, és valamit kezdeni kell magammal a próbáig... Úgyhogy beültem a könyvtárba, gépezni. Istenigazából ötletem sincs, mit kezdhetnék magammal, mert 45 perc nem valami sok idő arra, hogy az ember valami értelmeset csináljon a gép előtt - írni túl kevés, elmélkedni túl hosszú, és különben is, itt nyüzögnek körülöttem kétszázan, úgyhogy még hangzavar is van. Viszont apró, mondhatni egyperces töprengésekre mindig van időm. Tegnap például érdekes felfedezést tettem.
Tudom, nem vagyok teljesen normális, sőt, néha kifejezetten gyermekien őrült vagyok, de hát ez már csak így van a mai világban: senki sem lehet teljesen normális.
Visszatérve a felfedezéshez: unalmas pillanataim egyikében elgondolkodtam azon, miért is kötnek minden sál végére ilyen rojtos pomponokat. Nem csak díszítésül szolgál - néha kifjezetten idegesítő ez a sok szösz - de praktikus is: kötött sálat általában télen hord az ember. Na már most, télen ugyebár - legjobb esetben - esik a hó. A hó pedig előszeretettel áll meg az ember kabátján, táskáján, sildes sapkáján, amit baromi jól bele lehet kenni a ruha anyagába, ha az ember kézzel próbálja leporolni. Elolvad, átázik, vizes lesz, és még a kezünk is lefagy. De egy ilyen kis szöszös-rojtos apróság leveszi a gondot a vállunkról: egyszerűen és gyorsan megszabadulhatunk a hótól, ráadásul a kezünk sem fagy le. Utána meg csak le kell porolni a sálat és kész is vagyunk.
Igen, ilyen állatságokon szoktam törni szerencsélten fejemet. Nekem mégis sokat jelentenek az ilyen apró felfedezések az életben - már csak azért is, mert egyrészt nem unatkozom, másrészt pedig megoszthatom az újonnan felfedezett hülyeségeimet a barátaimmal: ők általában értékelni szokták.

Momentán agybajt kapok a mellettem ülő csajtól, úgyhogy inkább abbafejezem az írást, mielőtt itt a monitoron küldöm el a bánatba.
Csók.

Az elmélet

No, ím' a folytatás.
Említettem, hogy van egy érdekes elméletem. Nem mintha ez bárki mást is érdekelne - általában ignorálnak vagy hülyének néznek az emberek - de azért megosztom. Mindenki szokott álmodni, ugyebár. Na már most, tegyük fel, hogy a számítógépes játékok, könyvek, filmek világa - itt elsősorban fantasy, sci-fi világokra célzok - is besorolható az álom kategóriába. Szerintem ezek a világok valóban létezhetnek, mégpedig a következő okokból:
1. Nem hiszem el, hogy az ember ennyire ügyes képzelőerővel rendelkezzen, hogy a semmiből egyszer csak ilyen érdekes, teljes világokat alkosson - lásd akár Tolkien komplett LOTR világát!
2. Nekem is megvan a magam világa, ami szabályzatokra, nyelvekre, birodalmakra épül, amiket többnyire megálmodtam.
Ebből kifolyólag úgy gondolom, hogy ezek a világok valóban léteznek valahol, ha nem is feltétlenül ezen a síkon. Ki tudja, talán emlékekből fakadnak, amiket itt varázslatos, új, de képzeletbeli helyekként írunk le, közben lazán elképzelhető, hogy a lelkünk hozta magával az emlékeit annak a másik világnak. Minden lehetséges. De valahogy így könnyebb elfogadni a tudatot, hogy ha meg is halnék valamikor - de mivel megígértem, hogy 200 évig fogok élni, ez még egy darabig várat magára - akkor is biztos akad majd valaki, aki emlékezni fog a világra, amit én is megálmodtam, láttam, emlékeztem rá.

Ez most tök zavarosnak tűnik így visszaolvasva, de nincs szívem törölni... Tessék, lehet röhögni meg ujjal mutogatni! *sapkás suhancként hord körbe egy kosár rohadt paradicsomot a tömegben, osztogatva azt*

Amúgy, 20-án Böszörményi Gyula dedikálás lesz, és végre kijön a 3...2...1...!!! Végre, már kezdett habzani a szám az elvonási tünetektől. Na, reméljük még hétközben is lesz miről írnom. Emésztgessétek a mai bölcseletet.

Béke veletek!

Hétvége + elmélkedés a karácsonyról

Na, üdv, megint itt.

Ma jöttem haza a Bencétől, azt hiszem, minden problémám abból fakadt, hogy túl alacsony volt a vérem Bence-tartalma. Hiányzott már nagyon, de most megint feltöltődtem szeretettel a hétvégéig: kevésbé leszek morcos, sőt, azt hiszem, a héten még mosolyogni is képes leszek az emberekre. Mármint, olyan szívből jövősen, nem kárörvendőn/gúnyosan/mentenkinyírlak! módon. *vigyor* A tételfelelés jól sikerült, ötöst kaptam, Ady magyarságköltészetét húztam. Örülök, hogy nem Karinthyt, mert bár imádom a fickó humorát, fenéket se tudok a novelláiról... *szégyelli magát* A lényeg, hogy kb. 5 perc alatt lefeleltem, oszt mehettem is Isten hírével.
Amúgy, említettem már, hogy utálom a decembert? Mármint, nem a karácsony vagy egyéb ilyesmi miatt, bár ezek is rátesznek egy lapáttal. Mindig a december a legkaotikusabb hónap az évben, még nyolcadikban is ekkor voltam totál kész, pedig akkor csak felvételikre kellett készülni, nem érettségire... Na mindegy.

Szóval, nekem a december a havon meg a karácsonyon kívül dupla agybajt jelent, vizsgákat, különféle tennivalókat, és persze ajándékkreálást. Én ugyanis a maradi "csináld magad!" korszak szülötte vagyok, és nem igazán szeretek ajándékot VENNI. Egyrészt azért, mert sosincs elég pénzem - bár szombaton megint kerestem 2500 Ft-ot a karácsonyi vásárban - másrészt, jobb szeretem magam csinálni: megbízhatóbb, személyesebb. Kíváncsi vagyok, miért nem készítenek többen ajándékot. Komolyan, megkímélnék magukat egy csomó fölösleges agybajtól, cipekedéstől városszerte, stb. Nem kellene azon agyalni, hogy az a bizonyos valaki erre az órára gondolt-e, vagy ez a bor tetszeni fog-e a morcos nagypapának. Főzzünk otthon likőrt, varrjunk, fessünk! Ha egy családtag képes a kézzel készített ajándékon kiakadni, ne adj Isten, sérelmezni, az úgyis Tajgetosz-pozitív. Idén is valószínűleg varrok mindenkinek, a fonalbaba-ötletem ugyanis darabokra hullott - konkrétan egyetlen fejet csináltam, de az a nyolc méter ragasztónak hála már nem letekeredett: darabokra tört! Sebaj, senki se lehet tökéletes... Néha azért egyszerűbb venni valami apróságot, jelképeset. A nagy ajándék úgyis illetlen, meg drága is. Én nem pénzben mérem a szeretetem. *vigyor*
Mindegy, van egy hetem legyártani azt a 10-20 babát, úgyhogy holnap lemegyek az anyagboltba - kegyetlen drágák, de Pestre nem tudok bemászni, csak hétvégén, majd arról is mesélek! - kerítek valami olcsó, bőrszínű anyagot alapnak, a ruhákat megoldom itthoni maradékból. Aranyosak lesznek, majd ha elkészültek, csinálok képeket, oszt megosztom veletek is.
Istenigazából, miért is teszek úgy, mintha bárki olvasná a blogot? Azt hiszem, könnyebb elképzelni, hogy egy tömeghez beszél az ember... Na sebaj.
Apropó, van egy tök érdekes elméletem, majd mindjárt nyitok erről is topicot. Ez kezd hosszúra nyúlni, mint takony a parketten.

Akkor hát pá!

Ouchi wasureta - egy altató

Ez pont nem novella, és még csak nem is saját. Ez egy gyönyörű japán altatódal - aki nézi a Jigoku Shojot (Pokoli lány), az biztos hallotta már, a 16. részben énekeli az egyik kislány a cirkuszban. Sikerült megtalálnom a szövegét, most közzéteszem, mert nagyon kevés helyen van fent sajnos, és szeretném, ha még sokáig fennmaradhatna.
Már csak azért is, mert az altatódalok kihalófélben vannak...

Ouchi wasureta ko hibari wa
Hiroi hatake no mugi no naka
Kaasan tazunete naita kedo
Kazeni homugi ga naru bakari

Ouchi wasureta mayoigo no
Hibari wa hitori mugi no naka
Oyama no kitsune wa nakanu kedo
Kurete samishii tsuki akari

A dal lényegében egy kis pacsirtáról szól, aki kiesett a fészekből, és hiányzik az anyukája, és magányos. A Hold pedig lesüt rá, és csücsül ott a búzatáblán, és annak ellenére, hogy egyedül van, minden szép.
Jóéjszakát!

Ugorj!

Ahhoz, hogy megértsétek a történetet, ismerni kell a Rammstein együttes Spring! című számát. Szeretném közzétenni a szövegét, és azoknak, akik nem tudnak németül, meleg szívvel ajánlom a novellát, ugyanis ragaszkodtam a dalszöveg alaptörténetéhez, csak áthelyeztem szerény kis hazánkba. Olvassátok szerettel!
A dal és a szövegének jogai a Rammstein együttest illetik, a novella egy fanfic, nekem semmi hasznom nincs belőle, hacsak ha nem az, hogy gyönyörködtet.

Ugorj!

Egy Rammstein szám megihletése nyomán

Zsebre tett kézzel, magányosan és céltalanul rótta a város utcáit. Léptei halkan koppantak a járdán, lehellete vékony páraként vált el ajkától a hűvös, késő őszi levegőben. Késő délutánra járt, de ő mégsem akart még hazamenni: ki akarta szellőztetni a fejét az után a fárasztó, hosszú nap után. Otthon a vacsora úgyis elücsörög a hűtőben, és egy szürke macskán kívül úgysem vár rá senki, így nem volt oka sietni sem. Összébb húzta magán a kabátot, úgy folytatta útját.

Elmélázva nézegette tükörképét a kirakatokban, élvezte a nyugovóra készülő nap utolsó sugarait. Megihlette a fénytörés a bérházak ablakain, a kerekes kocsiját húzó nénike, a komor arccal sörözgető fiatalok egy kiskocsma bejáratánál. Eltökélte, hogy hazaérvén megfesti ezt a néhány utcaképet, esetleg szavakba önthetné érzéseit, hisz mind a kettőt fölöttébb szívesen művelte. Néha kísérletet tett a tehetségét pénzre váltani, de az emberek manapság túlontúl elfoglaltak ahhoz, hogy az élet apró szépségeit észrevegyék, még akkor is, ha az épp az orruk előtt történik, vagy valaki megmutatja őket - mint ez a magányos, barnás üstökű művészfiú. Nem, manapság a művészet, a szépség csak humbug és időpazarlás: két műszak között épp csak egy szendvicsre futja az időnkből, és a rohanás egészen késő estig nem áll meg. Örült, hogy neki még nem igazán kell ebben résztvennie: a munkája nyugodt volt, a családjával jól kijött, bár távol éltek egymástól. Társa még nem akadt - minek, hisz előtte még az egész élet - és nem is igazán volt rá szüksége. Mellette emberek rohantak el, de ő csak sétált a maga nyugodt tempójában a rakpart felé. Odafent felhők gyülekeztek a Várhegy fölött.

Úgy döntött, tesz egy rövid sétát a szemközti hegyen, így az egyik híd felé vette útját. Nézte maga alatt a folyót, ami kettészelte a nagyvárost: most is sietve, mégis sima víztükörrel sietett végső célja, a tenger felé. A lemenő nap sugara aranyszínűre festette az egyébként sárszínű folyót, aranyba vonta az Országházat, a lakóházakat, az odalent tovarobogó kocsikat és villamosokat, a pálmaágat tartó hölgyalakot a hegy tetején. Megigézve állt meg a híd közepén, figyelve a varázslatos képet, mit úgy ivott be a szívébe, akár szomjazó a friss esőt. Érezte, tagjai bizseregni kezdenek a kabát alatt, s kedve lett volna belépni ebbe a csodába, épp csak a hídkorlát választotta el céljától. Megbabonázva lépett pár lépésnyit arrébb, az egyik hídpillér felé. Le sem véve tekintetét a képről lassan rámarkolt az egyik keresztrúdra, ami merevítette a pillér szerkezetét: a sok fémrúd létraszerű, mászható kuszaságot formált. Ösztönösen mozdult, fellépett az első rúdra, lassan húzva fel magát. Tudni akarta, milyen messzire láthat el, meddig tart a varázslat. Úgy hitte, angyali fény süt a rohanó, bolond városra, és látni akarta, hogyan tisztulnak meg a házak és lakóik ebben a szent fényben.

Odalent a hídon lassan tömeg gyűlt, akik nyakukat felszegve meredtek az egyre csak mászó fiatalemberre. Meglepődtek, hogy az illető, az öngyilkosjelöltektől eltérően nem mélységes kétségbeeséssel mászik, hanem mosolyogva, átszellemült arccal hág egyre feljebb a hídon. Rendőrautó fékezett, a forgalom ritkulni kezdett, a járókelők érdeklődve gyűltek, egyre nagyobb tömeget alkotva. A férfit ez cseppet sem érdekelte: a híd felénél, egy kiálló, szélesebb résznél - talán egy szerelőállás lehetett hajdanán - megállt, hátát nekivetve a vasrácsozatnak, s hagyta, hogy a szél belekapjon kabátja ráncaiba. Egy kézzel tartotta magát a háta mögött, egyébként szabadon állt a zúgó víz fölött, s szemével egyre csak a tájat habzsolta. Érezte, szemébe könny szökik, ahogy még egy bíborszínű fénysugár átszökött a házak fölött, borvörösbe vonva a várost, vészjóslón és mégis ápolón, mint valami vaskos takaró, betakart és elcsitított mindent. Odalent feszültség áradt szét az emberekben: nem látták a tájat, az aranyvárost, csak az őrült idegent, aki épp levetni készül magát a hídról. Gyerekes anyák takarták gyermekeik szemét, fiatalok röhögcséltek odalent, idősek szidták a mai fiatalokat. A tömeg pillanat alatt egy hanggá kovácsolódott a fellépő közös gyűlölettől, megvetéstől és félelemtől.
- Mire vársz? Ugorj! - ordította egy fiatal hang a tömegből, s pillanatokkal később máshonnan is felhangoztak hasonló kiáltások.
- Ugorj! - skandálta végül egy emberként az egész tömeg, s a férfiú szégyenlősen, kétségbeesetten nézett le a háta mögött zúgó tömegre.
- Én nem akarok leugrani! - szólt le nekik kedvesen, megértően, mintha bolondokhoz beszélne, de szavait elnyelte a folyó és a nép zúgása. Egyre hevesebben, egyre hangosabban ordítottak az emberek, néhányan a rácsot döngették, s ő egyre eluralkodó pánikkal kapaszkodott a vasrúdba a háta mögött. Ekkor egy fiatal férfi vált ki a tömegből, s ő is a rácsokra hágott. A tömeg tombolt, kalapok röpködtek, miközben egyre csak a bevett rigmust hajtották: "U-GORJ! U-GORJ!"

- Én csak a tájképet akartam látni... Az Aranyvárost... - morzsolt el egy könnycseppet a szemében, amit a felerősödő, hideg szél és a kétségbeesés csalt a szemébe. A férfi megállt mögötte, a rácsba kapaszkodva. A Napot hirtelen vaskos, fekete felhők takarták el, a levegő pillanatok alatt csípősre hűlt: a város újra elszürkült, rohanását és nyüzsgését onnan folytatta, ahol az alkonyat félbeszakította.
- Én nem akarok leugrani! - kiáltott még egy utolsót a művészlélek, mikor egy kéz taszította meg a háta közepén. Keze megcsúszott, megingott, és leszédült a magaslatról. Még próbált megkapaszkodni, de így csak háttal zuhant az alant hömpölygő, immár újra szennytől terhes vízbe, s mielőtt becsapódott, még egy utolsó, aranyló napsugár simogatta meg sápadt arcát.

A dalszöveget a http://www.elyrics.net/read/r/rammstein-lyrics/spring-lyrics.html címen olvashatjátok.

A kislány, aki elveszett álmában

Kis előzetes: ez a novella is szintúgy megtalálható a weblapomon, a Rémálmon, és most, itt. Gondoltam, kicsit felgyorsítom az eseményeket, aztán hagyom, hadd csemegézzetek a bejegyzések között.
Tehát, íme a történet. All rights reserved!

A kislány, aki elveszett álmában

Élt egy kislány. Rég nem látta senki. Nem volt szebb, se csúnyább egy átlagos kislánynál. Se butább, se okosabb, se ügyesebb, se ügyetlenebb, se bátrabb, se szégyenlősebb, se szegényebb, se gazdagabb a többieknél. Viszont volt valamije, amije csak keveseknek adatott meg: ő látott olyasmiket is, amiket más álmában sem figyelhetett meg. Míg ő egy fában a benne élő koboldokat szemlélte, addig mások csak egy elszáradt tölgyet láttak. Ha megálltak megnézni egy folyó sodrását, ő a benne lubickoló tündéreket figyelte.

- Kicsi még - mondták a szülei, ha szóvá tette a látottakat - majd kinövi.

De a kislány sosem nőtte ki. Az óvodában büszkén mesélte a kalandjait a csúnya, kövér óvónéninek, aki olyankor behívta a szüleit, és hosszú, hosszú ideig beszélgetett velük a zárt ajtó mögött. Olyankor ő csak ült, kedvenc plüssmacijával a kezében, és neki mesélte el, miket beszélgettek a koboldokkal, hogy min nevettek a tündérek a ligetben, kire fújt a szomszéd néni félszemű kandúrja a lépcsőházban. Mikor anyu és apu kijöttek, gondterhelt arccal kézenfogták, és otthon hosszan tanították őt arra, hogy amit lát, az nem is létezik. Hogy a tündérek nevetése csak a szél, hogy a koboldok csak a képzelete szüleményei, hogy a macska csak a szomszéd kutyára fújt. Olyankor a kislány csak ült, maciját magához ölelve, és nagyokat bólogatott, ha kérdezték. De sosem hitte el, amit a többiek mondtak.

- Te hülye vagy, a tündérek nem is léteznek!
- Te még hiszel a Télapóban?
- Nem is élnek sellők a Dunában!
- A sárkányok már régen kihaltak!

Az óvodában a gyerekek ezeket kiabálták neki, ha bárkinek a kalandajiról mesélt. A többiek kinevették, csúfolták, megverték a történetekért. Így történt, hogy végül a pármunkákat is egyedül csinálta meg, a kiszámolósdinál a falnál ücsörgött, a fogócskában mindig ő volt a fogó. Az óvónénik a sarokba állították, ha bármikor kiejtette a száján a "tündér", a "sárkány", vagy bármelyik fantázialény nevét.
A kislány végül megutálta őket, és úgy döntött, jobb lesz, ha azt csinálja, amit a felnőttek, és a többiek szeretnének.

Ezek után soha többet nem mesélt a többieknek. Soha többet nem rajzolta le a fában lakó koboldokat, a hatalmas, félig ember félig ló lényeket. Helyettük házakat, a családját, virágokat kezdett el rajzolni. És egy szomorú kislányt, akit csúnya emberek vesznek körül. Odarajzolta az óvónénit, a többi gyereket, anyukát és apukát, a nagymamát, a szomszéd nénit, a postás bácsit, a boltban dolgozó nénit. Mind kiabáltak a kislánnyal, aki csak állt középen, és dacosan nézett ki a képből. Eldugta ezt a képet a matraca alá, hogy soha, senki ne találja meg.

Már majdnem iskolás lett, amikor egyre ijesztőbb dolgokat kezdett el látni. Csúnya bácsikat, akik lányokat ijesztegettek az utcán. Szörnyetegeket, sok, hegyes foggal, akik a játszótereken a kicsikre vadásztak. Éhes sárkányokat, akik köröztek a város fölött, csak az alkalomra várva, hogy lecsaphassanak valakire. Álmatlanul forgolódott éjszaka, mert egy hosszú szakállú lidérc nem hagyott neki nyugtot. Akkor aztán, egy nap, anyuka kézen fogta, és egy fura szagú, fura helyre vitte. Sok játék volt egy sarokban, és egy szép ruhába öltözött néni mindenféléről kérdezte. Kérdezte a tündérekről, a Mikulásról, mindenről, amit csak ő látott. Azt mondta, benne megbízhat. Ő magához ölelte a plüssmackót, és mélyen hallgatott. Azután a néni behívta anyut, és hosszasan beszélgetett vele.
- Tudod, én tudom ám, hogy be akar árulni minket anyának. De nem fogom hagyni. Ez a mi titkunk. Csak a tiéd és az enyém - suttogta a maci elrongyolódott fülébe, miközben a sarokban ücsörgött. Igen. A sárkányok, a tündérek, a manók, a sellők, a démonok, a csúnya bácsik, csak a mi titkunk marad. És soha, senkinek nem mondjuk majd el...

Mikor hazaértek, a kislányt hamar felzavarták a szobájába. Apa és anya sokáig beszélgettek odalent, apa kiabált is. Talán olyasmiről, hogy anya tehet róla, hogy ilyeneket lát. A fejére húzta a takarót, elővette a matrac alól a rajzot. Sokáig nézegették a macival, mielőtt elaludtak.

Másnap, mikor hazajött az oviból, apa a rajzot lobogtatta a kezében. Odaparancsolta a székhez, és kiabált vele, hogy:

- Mi ez?!
- Mit képzeltél magadról, miket rajzolsz?!
- Hát ennyire szereted te a szüleidet?! Minket, akik mindent megadtunk neked, buta kislánynak, hogy jó életed legyen!?
- Bánom már, hogy az én kislányom vagy!

Aztán apa felkapta a székről, és irtózatosan elfenekelte. A kislány zokogott, miközben apu a vállára kapta, és bevitte a szobájába. Ledobta őt az ágyra, és üvöltve rázárta az ajtót. Odakintről még hallotta, ahogy anya megpróbálja megvédeni, de aztán ő is elhallgatott. Végül apa is abbahagyta az üvöltést. A kislány könnyeit nyelve előhalászta a félszemű macit, magához ölelte, és azt suttogta:
- Bárcsak megszökhetnék ebből a világból... - aztán elaludt.

Fura helyen ébredt. Mindent elborított a kosz, sőt, a mocsok, a szemét halmokban állt. Mindenhol szétszórt, összetört tárgyak hevertek. Lassan, de biztos léptekkel indult el a szeméthegyek között. Nem félt, bár a hely kisugárzása óvatosságra intette, a rothadás szaga marta az orrát. Lehajolt, hogy valamit felemeljen a ragacsból. Egy összetört báb volt az, kicsavart tagokkal, összetépett ruhával. Gyönyörű kislányt formálhatott régen, de itt, most, bársonyruhácskája szétszaggatva, karjai kicsavarva, az arca összefirkálva. A madzagok elszakadtak, összegubancolódtak. A kislány leült, kibogozta a bábot, megigazította ruháját, karjait, lábait, megtörölte az arcát. Aztán továbbindult.

Felismerte régi, összetört játékait a halmokban. Itt egy régi nyuszi, ott az eltörött búgócsiga. Aztán más halomhoz ért. Ha nincs valami titokzatos csillanás, talán rálépett volna az ernyedten heverő, összeragadt szárnyú tündérkére. De mielőtt lehajolhatott volna érte, az egy utolsót sóhajtott, és végleg kilehelte a lelkét. Könnyek szöktek a szemébe, elszaladt.

Messze járt már, a sirályok köröztek fölötte, időnként lecsapva valamire a szemét között. Szorongatta a báb kezét, egészen megizzadt a tenyere. Ekkor sírást hallott valahonnan. Odasétált, hát látta, hogy egy pici manócska sírdogál egy halom aljában. Egy sárkánykölyök hevert mellette, akiben alig pislákolt már az élet: a sirályok lecsaptak rá, éles csőrükkel gyenge húsába martak. Sikítva rohant el onnan. Ám, egyszer csak, valami hatalmas, szőrös lénybe ütközött. Felnézett rá: az ő kedvenc félszemű mackója volt az. Most azonban sokkal hatalmasabb volt. Kézen fogta a kislányt, és intett a fejével.
- De... Mi lesz velük?
- Bennük már nem hisznek az emberek. Nem kellünk nekik. A sárkány egy kisfiúnak akart segíteni, amíg ő meg nem verte, el nem kergette. A manó egy bácsit szolgált, a báb a kezedben egy férfié volt, a sellő a folyó vizére vigyázott...
- Miért vannak itt? Mi ez a hely?
- Ide kerülnek azok, akiket már senki nem szeret. Azok, akikben már nem hisznek, akikkel már senki sem törődik. De neked nem itt a helyed. Gyere velem. Elviszlek oda, ahol örökké békében élhetsz, és mindeki szeretni fog. Senki sem fog kicsúfolni. Senki nem fog bántani a képességedért - azzal megszorította a kislány kezét, és elvezette két szeméthalom között...

Anyuka hajnalban osont be a szobába, hogy megnézze a kislányt. A takaró felpúposodott ott, ahol feküdt. Ahogy felemelte a takarót, velőtrázó sikoly szakadt ki a torkából. Lányának immár nyoma sem volt. Elrohant az apukáért, aki feldúltan robbant be a szobába. Ám ő is fájdalmában üvöltött fel, ahogy meglátta az ágyon fekvő játékokat.

Az egyik, a félszemű maci volt.

A másik, egy koszos arcú, feslett ruhájú rongybaba. És az arca, kíséretiesen hasonlított kislánya arcára...

Dobozba zárva

All rights reserved!

Dobozba zárva

Megint bezártak a szűk, dohos szagú, sötét helyre. Alig kapok levegőt, a falak szinte összenyomnak. Feszült vagyok, úgy érzem, mintha rugókon ülnék, s ha nem lennék bezárva, akkor az égig ugranék tőlük. Félek. Nagyon, nagyon, nagyon félek. Érzem, hogy valaki bántani akar, valaki, aki a falakon kívül csak arra vár, hogy kiengedjenek innen. Hallom a nevetését. Ki akarok szabadulni innen. Miért zárnak be folyton ide? Bezárnak, kiengednek, újra bezárnak, újra kiengednek. Ez mitől olyan szórakoztató a számukra? Amikor már majdnem szabadnak érzem magam, egy hatalmas kéz újra felmarkol, visszatol a dobozba, és rámzárja a tetejét. Miért???

Végre, pihenhetek. Még kétszer játszották el velem ezt az "álszabadulást", aztán békénhagytak. Bár sötét van idebent, és félelmetes, de legalább pihenhetek egy kicsit. Szörnyen feszültnek érzem magam.

Érzem, ahogy emelkedem, az ég felé, aztán egyszer csak megakadok. Felébredek. Bevertem a fejem a doboz tetejébe. Mindig ez van. Gyönyörű álmomból a plafonnal való találkozás ébreszt fel.

Megint az a borzalmas dallam. Olyan, mintha valami kísértet nyikorogná a fülembe. Ismét eluralkodik rajtam a rettegés. De a remény is belémköltözik: minden szabadulásomat ez a dallam előzi meg. Igen! Már érzem... Valami láthatatlan erő megfeszíti a testem és... kinyílik a doboz teteje, és én repülök, fel a magasba, a fény felé... Egész messzire jutok, de a láthatatlan erő ismét megakaszt. Ide-oda billegek, körülöttem furcsa lények tolonganak. Kinevetnek. Aztán az egyikük hatalmas kezébe vesz, és visszatol a dobozba. Ellenkezni próbálok, de erősebb nálam. Rámzárja a doboz tetejét, és ismét meghallom a dallamot... Jaj ne... Már megint...

Rettegek. Kimerült vagyok. Valaki szabadítson ki!!!

Készülnek valamire. Ebben egészen biztos vagyok. Napok, vagy talán hetek óta nem engedtek ki innen. Kezdem megszokni a sötétséget. Már a levegőhiány sem zavar annyira. És a dohos szagot sem érzem már. Csak azt az állandó, testet-lelket nem kímélő feszültséget. Az kiborító tud lenni időnként. Szinte már epekedve várom azt a kísértet-dallamot. Hiányzik a fény. Még az a hatalmas kéz is hiányzik. Komolyan. Bármit megadnék, csak történne végre valami...

A dallamra ébredtem. Éppen a végét csíptem el, aztán ismét kilőttem, át a doboz tetején - utólag jöttem rá, hogy az előbb nyílt fel, minthogy odaértem volna - és elvakított a kinti fényesség. Most ketten voltak csak. Az egyik kicsi, hosszú hajjal, és amikor meglátott, sírvafakadt. Akkor megjelent egy nagyobb, sőt, hatalmas lény, aki magához ölelte. Vajon megeszi? Nem... Úgy tűnik mintha nyugtatgatná. Biztos együtt vannak. Most egy hatalmas, kék szempár néz rám. Kócos, szőke haja van, szeplők a szemei alatt, és fehér fogakkal teli, széles vigyora. Szörnyen rémisztő. Még sosem láttam ilyet. Aztán a markába zár, visszatol a dobozba, és rámzárja a tetejét. Szinte megkönnyebbülés visszatérni a sötétségbe. De megint felcsendül a dallam. Testem megfeszül, és ismét keresztülsüvítek a feketeségen, csak hogy újra lássam a gúnyos vigyorú lényt. Megint bezár. Megint kienged. Nem bírom tovább...

Rázkódom. A falak egyre szorosabban fognak körül, forog velem az egész világ. Mintha földrengés lenne. Vagy valaki rázná a dobozt. Aztán egyszer csak vége szakad. Odakintről kiabálást hallok. Csak most veszem észre, hogy fejjel lefelé lógok a plafonról. Tudtam, hogy valami szörnyűségre készülnek. Áh, sokkal jobb, valaki visszafordította a dobozt. Csend lett odakint. Végre. Pihenhetek egy kicsit... Egyre feszültebbnek érzem magam. Lassan kezd komolyan fájni.

Dallam. Feszülés. Repülés. Sötétség. Ez megy már órák, vagy talán napok óta? Ki tudja. Számomra megszűnt az idő. A fura lény vigyorogva néz, valahányszor előugrom, aztán gyorsan visszatuszkol a dobozba, és kezdi előről. Nem érzem a tagjaimat, mindenem sajog a sok feszítéstől. A dallam betölti a fejem, nem tudok rendesen gondolkodni. Valaki szabadítson meg! Érzem, hogy megint megfeszül a testem. Sikoltani tudnék a fájdalomtól, de egy hang sem jön ki a torkomon. A fejem lassan a mennyezethez simul. A melódia a végére ér, és... nem nyílik ki a tető... A feszültség nő alattam, valami nyom felfelé, de a tető nem nyílik. Végre megtalálom a hangom, de csak enyhe sikkantást tudok kicsikarni magamból. Szörnyen fáj a mellkasom. Valami hegyes áll ki belőle. De boldog vagyok. Megszűnt a feszültség. A sötétség lassan magához húz, majd örökre elnyel...

- Mama! Mama!

- Mi baj, kisfiam? - az asszony kezét törölgetve jön be a szobába. A konyhából sietett oda a nagy zajra. Kisfia a szőnyegen ül, egy játékdobozzal a kezében.

- Rugós Jancsi. Jancsi nem akar kiugrani.

- Biztosan elromlott. Gyere, nézzük csak meg... - a nő lassan odasétál hozzá, leül mellé. Kezébe veszi a dobozt, megforgatja. Megtekeri a kis fogantyút, de csak a dallam rekedtes, hamis hangjait tudja előcsalni.

- Mit csináltál vele?

- Én csak... nem akartam, hogy megijessze a kishúgom... Nem hagytam kiugrani és... - ekkor a doboz zárja kattant egyet. Az asszony lassan felnyitotta a tetejét. A kis bohóc mellkasát egy rozsdás rugó szelte át, arca egyik fele sírt, a másik nevetett. A feltépett anyag körben vöröslött, a fehér arcon egy kék könnycsepp ült.

- Mama! A bohóc arca megváltozott!

- Látom kicsim... Rugós Jancsi… most már szabad...

Egyszer mindent el kell kezdeni

Üdvözlet néktek, errejárók!

Egész eddig foglalkoztatott a gondolat, hogy vajon mi a viharért kezdenek el blogot írni az emberek. Nos, a gondolkodás nem segített, úgyhogy empirikus tapasztalatszerzésre szántam el magam, és nyitottam egy saját blogot.
Ami azt illeti, nem is igazán tudom, mit érdemes egy bloggal csinálni. Naplót az ember általában titokban ír, kézzel - vagy jegyzettömbe, a gépen - tehát nem épp egy publikus irományról van szó. Mindenesetre, egyszer már megpróbáltam valami blogfélét vezetni, de egy idő után elhanyagoltam: lehet, ennek is ez lesz majd a sorsa.
Mindazonáltal, amíg van, igyekszem legalább kétnaponta írni bele valamit, hogy addig se unatkozzatok.

Így kezdetnek, lehet, hogy be kéne mutatkoznom.
Balkó Rita a becsületes nevem, de az elmúlt 17 évben jó pár becenevet/gúnynevet sikerült magamra szednem. Hogy a Vándorló Palotából idézzek: "Hány neved van? Amennyi csak kell a szabadsághoz..." Tehát, barátok közt Dharkként vagy Demiként vagyok ismeretes - előbbi az alteregom, utóbbi a művésznevem. A suliban - Friedrich Schiller, Pilisvörösvár - pedig több hegynyi nevem van, többek közt Vámpír vagy Sátánka a kicsik között - imádnak a kisklambók, tudj' Isten, miért.

Művészlélek vagyok, imádok - és az egót félre téve, tudok is! - írni, szívesen rajzolok, barkácsolok. Stílusom leginkább a csöves hippi és a szakadt rocker között van, zenei ízlésem is inkább a rock-heavy metal felé tolódik el. Ettől függetlenül mindent szívesen hallgatok, ami igényes - igen, még a gépzenét is, vagy egy-egy jól sikerült diszkószámot is. A rapnek viszont esélye sincs.
Sokáig foglalkoztatott a goth stílus, nagyon szerettem volna magam is úgy kinézni, mint azok a gyönyörű lányok a habos-babos-csipkés fekete ruháikban, keszytűikben, vagy épp a csatos-bakancsos kabátos fiúkat irigyeltem - őket jobban. Sajnos, se pénzem nincs ilyen cuccokra, sem pedig alakom hozzá, így többnyire abból élek, amim van. Szeretek varrni is, és szívesen járok magam készítette ruhákban, bár ebből egyelőre csak egy harangujjas felső és egy bohócjelmez van. Bár, ami azt illeti, a csörgőssipkám nagyon jól sikerült.

Ha mindenképp jellemeznem kell magam, akkor íme, pár szóban: agresszív állat, anyáskodó, tanító, tanonc, őrült, skizó, nagyszájú, talpraesett, lovagias - ide a kardomat! -, lusta, számítógépőrült, könyvmoly, darkos. Sorolhatnám még, de nem fogom, aki ismer, tudja milyen vagyok. Aki meg nem, az maga döntse el, mit veszített az életből.

Utószóként még megjegyezném, hogy tagja vagyok a PaThalia nevet viselő iskolai színtársulatunknak. Imádom a színházat, és imádom a színpadot. Bár nem vagyok vallásos - de a magam módján hiszek - számomra a színház, a színpad nagyobb szentséggel bír, mint a leggyönyörűbb katedrálisok. Bár, azt hiszem, a kölni dóm még versenghet a kegyeimért. X)

Holnap ismét jelentkezem, addig is, megpróbálom kideríteni, hogy kell ezt a vacakot szerkeszteni. Üdv!

Rita (Demi, Dhark, ahogy tetszik)