Dobozba zárva

All rights reserved!

Dobozba zárva

Megint bezártak a szűk, dohos szagú, sötét helyre. Alig kapok levegőt, a falak szinte összenyomnak. Feszült vagyok, úgy érzem, mintha rugókon ülnék, s ha nem lennék bezárva, akkor az égig ugranék tőlük. Félek. Nagyon, nagyon, nagyon félek. Érzem, hogy valaki bántani akar, valaki, aki a falakon kívül csak arra vár, hogy kiengedjenek innen. Hallom a nevetését. Ki akarok szabadulni innen. Miért zárnak be folyton ide? Bezárnak, kiengednek, újra bezárnak, újra kiengednek. Ez mitől olyan szórakoztató a számukra? Amikor már majdnem szabadnak érzem magam, egy hatalmas kéz újra felmarkol, visszatol a dobozba, és rámzárja a tetejét. Miért???

Végre, pihenhetek. Még kétszer játszották el velem ezt az "álszabadulást", aztán békénhagytak. Bár sötét van idebent, és félelmetes, de legalább pihenhetek egy kicsit. Szörnyen feszültnek érzem magam.

Érzem, ahogy emelkedem, az ég felé, aztán egyszer csak megakadok. Felébredek. Bevertem a fejem a doboz tetejébe. Mindig ez van. Gyönyörű álmomból a plafonnal való találkozás ébreszt fel.

Megint az a borzalmas dallam. Olyan, mintha valami kísértet nyikorogná a fülembe. Ismét eluralkodik rajtam a rettegés. De a remény is belémköltözik: minden szabadulásomat ez a dallam előzi meg. Igen! Már érzem... Valami láthatatlan erő megfeszíti a testem és... kinyílik a doboz teteje, és én repülök, fel a magasba, a fény felé... Egész messzire jutok, de a láthatatlan erő ismét megakaszt. Ide-oda billegek, körülöttem furcsa lények tolonganak. Kinevetnek. Aztán az egyikük hatalmas kezébe vesz, és visszatol a dobozba. Ellenkezni próbálok, de erősebb nálam. Rámzárja a doboz tetejét, és ismét meghallom a dallamot... Jaj ne... Már megint...

Rettegek. Kimerült vagyok. Valaki szabadítson ki!!!

Készülnek valamire. Ebben egészen biztos vagyok. Napok, vagy talán hetek óta nem engedtek ki innen. Kezdem megszokni a sötétséget. Már a levegőhiány sem zavar annyira. És a dohos szagot sem érzem már. Csak azt az állandó, testet-lelket nem kímélő feszültséget. Az kiborító tud lenni időnként. Szinte már epekedve várom azt a kísértet-dallamot. Hiányzik a fény. Még az a hatalmas kéz is hiányzik. Komolyan. Bármit megadnék, csak történne végre valami...

A dallamra ébredtem. Éppen a végét csíptem el, aztán ismét kilőttem, át a doboz tetején - utólag jöttem rá, hogy az előbb nyílt fel, minthogy odaértem volna - és elvakított a kinti fényesség. Most ketten voltak csak. Az egyik kicsi, hosszú hajjal, és amikor meglátott, sírvafakadt. Akkor megjelent egy nagyobb, sőt, hatalmas lény, aki magához ölelte. Vajon megeszi? Nem... Úgy tűnik mintha nyugtatgatná. Biztos együtt vannak. Most egy hatalmas, kék szempár néz rám. Kócos, szőke haja van, szeplők a szemei alatt, és fehér fogakkal teli, széles vigyora. Szörnyen rémisztő. Még sosem láttam ilyet. Aztán a markába zár, visszatol a dobozba, és rámzárja a tetejét. Szinte megkönnyebbülés visszatérni a sötétségbe. De megint felcsendül a dallam. Testem megfeszül, és ismét keresztülsüvítek a feketeségen, csak hogy újra lássam a gúnyos vigyorú lényt. Megint bezár. Megint kienged. Nem bírom tovább...

Rázkódom. A falak egyre szorosabban fognak körül, forog velem az egész világ. Mintha földrengés lenne. Vagy valaki rázná a dobozt. Aztán egyszer csak vége szakad. Odakintről kiabálást hallok. Csak most veszem észre, hogy fejjel lefelé lógok a plafonról. Tudtam, hogy valami szörnyűségre készülnek. Áh, sokkal jobb, valaki visszafordította a dobozt. Csend lett odakint. Végre. Pihenhetek egy kicsit... Egyre feszültebbnek érzem magam. Lassan kezd komolyan fájni.

Dallam. Feszülés. Repülés. Sötétség. Ez megy már órák, vagy talán napok óta? Ki tudja. Számomra megszűnt az idő. A fura lény vigyorogva néz, valahányszor előugrom, aztán gyorsan visszatuszkol a dobozba, és kezdi előről. Nem érzem a tagjaimat, mindenem sajog a sok feszítéstől. A dallam betölti a fejem, nem tudok rendesen gondolkodni. Valaki szabadítson meg! Érzem, hogy megint megfeszül a testem. Sikoltani tudnék a fájdalomtól, de egy hang sem jön ki a torkomon. A fejem lassan a mennyezethez simul. A melódia a végére ér, és... nem nyílik ki a tető... A feszültség nő alattam, valami nyom felfelé, de a tető nem nyílik. Végre megtalálom a hangom, de csak enyhe sikkantást tudok kicsikarni magamból. Szörnyen fáj a mellkasom. Valami hegyes áll ki belőle. De boldog vagyok. Megszűnt a feszültség. A sötétség lassan magához húz, majd örökre elnyel...

- Mama! Mama!

- Mi baj, kisfiam? - az asszony kezét törölgetve jön be a szobába. A konyhából sietett oda a nagy zajra. Kisfia a szőnyegen ül, egy játékdobozzal a kezében.

- Rugós Jancsi. Jancsi nem akar kiugrani.

- Biztosan elromlott. Gyere, nézzük csak meg... - a nő lassan odasétál hozzá, leül mellé. Kezébe veszi a dobozt, megforgatja. Megtekeri a kis fogantyút, de csak a dallam rekedtes, hamis hangjait tudja előcsalni.

- Mit csináltál vele?

- Én csak... nem akartam, hogy megijessze a kishúgom... Nem hagytam kiugrani és... - ekkor a doboz zárja kattant egyet. Az asszony lassan felnyitotta a tetejét. A kis bohóc mellkasát egy rozsdás rugó szelte át, arca egyik fele sírt, a másik nevetett. A feltépett anyag körben vöröslött, a fehér arcon egy kék könnycsepp ült.

- Mama! A bohóc arca megváltozott!

- Látom kicsim... Rugós Jancsi… most már szabad...