A dal és a szövegének jogai a Rammstein együttest illetik, a novella egy fanfic, nekem semmi hasznom nincs belőle, hacsak ha nem az, hogy gyönyörködtet.
Ugorj!
Egy Rammstein szám megihletése nyomán
Zsebre tett kézzel, magányosan és céltalanul rótta a város utcáit. Léptei halkan koppantak a járdán, lehellete vékony páraként vált el ajkától a hűvös, késő őszi levegőben. Késő délutánra járt, de ő mégsem akart még hazamenni: ki akarta szellőztetni a fejét az után a fárasztó, hosszú nap után. Otthon a vacsora úgyis elücsörög a hűtőben, és egy szürke macskán kívül úgysem vár rá senki, így nem volt oka sietni sem. Összébb húzta magán a kabátot, úgy folytatta útját.
Elmélázva nézegette tükörképét a kirakatokban, élvezte a nyugovóra készülő nap utolsó sugarait. Megihlette a fénytörés a bérházak ablakain, a kerekes kocsiját húzó nénike, a komor arccal sörözgető fiatalok egy kiskocsma bejáratánál. Eltökélte, hogy hazaérvén megfesti ezt a néhány utcaképet, esetleg szavakba önthetné érzéseit, hisz mind a kettőt fölöttébb szívesen művelte. Néha kísérletet tett a tehetségét pénzre váltani, de az emberek manapság túlontúl elfoglaltak ahhoz, hogy az élet apró szépségeit észrevegyék, még akkor is, ha az épp az orruk előtt történik, vagy valaki megmutatja őket - mint ez a magányos, barnás üstökű művészfiú. Nem, manapság a művészet, a szépség csak humbug és időpazarlás: két műszak között épp csak egy szendvicsre futja az időnkből, és a rohanás egészen késő estig nem áll meg. Örült, hogy neki még nem igazán kell ebben résztvennie: a munkája nyugodt volt, a családjával jól kijött, bár távol éltek egymástól. Társa még nem akadt - minek, hisz előtte még az egész élet - és nem is igazán volt rá szüksége. Mellette emberek rohantak el, de ő csak sétált a maga nyugodt tempójában a rakpart felé. Odafent felhők gyülekeztek a Várhegy fölött.
Úgy döntött, tesz egy rövid sétát a szemközti hegyen, így az egyik híd felé vette útját. Nézte maga alatt a folyót, ami kettészelte a nagyvárost: most is sietve, mégis sima víztükörrel sietett végső célja, a tenger felé. A lemenő nap sugara aranyszínűre festette az egyébként sárszínű folyót, aranyba vonta az Országházat, a lakóházakat, az odalent tovarobogó kocsikat és villamosokat, a pálmaágat tartó hölgyalakot a hegy tetején. Megigézve állt meg a híd közepén, figyelve a varázslatos képet, mit úgy ivott be a szívébe, akár szomjazó a friss esőt. Érezte, tagjai bizseregni kezdenek a kabát alatt, s kedve lett volna belépni ebbe a csodába, épp csak a hídkorlát választotta el céljától. Megbabonázva lépett pár lépésnyit arrébb, az egyik hídpillér felé. Le sem véve tekintetét a képről lassan rámarkolt az egyik keresztrúdra, ami merevítette a pillér szerkezetét: a sok fémrúd létraszerű, mászható kuszaságot formált. Ösztönösen mozdult, fellépett az első rúdra, lassan húzva fel magát. Tudni akarta, milyen messzire láthat el, meddig tart a varázslat. Úgy hitte, angyali fény süt a rohanó, bolond városra, és látni akarta, hogyan tisztulnak meg a házak és lakóik ebben a szent fényben.
Odalent a hídon lassan tömeg gyűlt, akik nyakukat felszegve meredtek az egyre csak mászó fiatalemberre. Meglepődtek, hogy az illető, az öngyilkosjelöltektől eltérően nem mélységes kétségbeeséssel mászik, hanem mosolyogva, átszellemült arccal hág egyre feljebb a hídon. Rendőrautó fékezett, a forgalom ritkulni kezdett, a járókelők érdeklődve gyűltek, egyre nagyobb tömeget alkotva. A férfit ez cseppet sem érdekelte: a híd felénél, egy kiálló, szélesebb résznél - talán egy szerelőállás lehetett hajdanán - megállt, hátát nekivetve a vasrácsozatnak, s hagyta, hogy a szél belekapjon kabátja ráncaiba. Egy kézzel tartotta magát a háta mögött, egyébként szabadon állt a zúgó víz fölött, s szemével egyre csak a tájat habzsolta. Érezte, szemébe könny szökik, ahogy még egy bíborszínű fénysugár átszökött a házak fölött, borvörösbe vonva a várost, vészjóslón és mégis ápolón, mint valami vaskos takaró, betakart és elcsitított mindent. Odalent feszültség áradt szét az emberekben: nem látták a tájat, az aranyvárost, csak az őrült idegent, aki épp levetni készül magát a hídról. Gyerekes anyák takarták gyermekeik szemét, fiatalok röhögcséltek odalent, idősek szidták a mai fiatalokat. A tömeg pillanat alatt egy hanggá kovácsolódott a fellépő közös gyűlölettől, megvetéstől és félelemtől.
- Mire vársz? Ugorj! - ordította egy fiatal hang a tömegből, s pillanatokkal később máshonnan is felhangoztak hasonló kiáltások.
- Ugorj! - skandálta végül egy emberként az egész tömeg, s a férfiú szégyenlősen, kétségbeesetten nézett le a háta mögött zúgó tömegre.
- Én nem akarok leugrani! - szólt le nekik kedvesen, megértően, mintha bolondokhoz beszélne, de szavait elnyelte a folyó és a nép zúgása. Egyre hevesebben, egyre hangosabban ordítottak az emberek, néhányan a rácsot döngették, s ő egyre eluralkodó pánikkal kapaszkodott a vasrúdba a háta mögött. Ekkor egy fiatal férfi vált ki a tömegből, s ő is a rácsokra hágott. A tömeg tombolt, kalapok röpködtek, miközben egyre csak a bevett rigmust hajtották: "U-GORJ! U-GORJ!"
- Én csak a tájképet akartam látni... Az Aranyvárost... - morzsolt el egy könnycseppet a szemében, amit a felerősödő, hideg szél és a kétségbeesés csalt a szemébe. A férfi megállt mögötte, a rácsba kapaszkodva. A Napot hirtelen vaskos, fekete felhők takarták el, a levegő pillanatok alatt csípősre hűlt: a város újra elszürkült, rohanását és nyüzsgését onnan folytatta, ahol az alkonyat félbeszakította.
- Én nem akarok leugrani! - kiáltott még egy utolsót a művészlélek, mikor egy kéz taszította meg a háta közepén. Keze megcsúszott, megingott, és leszédült a magaslatról. Még próbált megkapaszkodni, de így csak háttal zuhant az alant hömpölygő, immár újra szennytől terhes vízbe, s mielőtt becsapódott, még egy utolsó, aranyló napsugár simogatta meg sápadt arcát.
A dalszöveget a http://www.elyrics.net/read/r/rammstein-lyrics/spring-lyrics.html címen olvashatjátok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése