Üdv.
Ismét jön a kézmosás, miszerint régen jártam erre. Valóban, több szó ne is essék róla.
Csendben tengetem életem - mára sikerült kilábalnom egy igencsak erőteljes, két napig tartó betegségből - elmélkedem és próbálom túlélni az adott napot.
Az egyetemet illetően még mindig áll - noha a Steffit arra tervezték, hogy olyan érzetet keltsen, mintha épp kinőne a földből, épphogy összedőlni látszik. Ez mondjuk teljességgel lényegtelen a tanulásom szempontjából, bár, istenigazából a fél életem ebben a csodás épületben töltöm. És milyen csodás!
Imádok végigmenni a folyosókon, olyan zegzugos, belül olyan, akár egy kis városka: az előadók ablakai nem csak kifelé, hanem befelé, a folyosók felé is nyílnak, így kívül-belül egy utcafeelingje van a helynek. Szűk folyosók, titkos zugok, rejtekajtók, lépcsők... Épp egy olyan felfedezőnek találták ki a helyet, mint én magam!
Sajnos, a hely szépségéből nem igazán lehet diplomamunkát írni, és megélni sem igazán tudnék belőle. Igen, már megint itt az örök kétkedő: gyakran eltöprengek azon, vajon jó helyen járok-e. Mármint, nekem való-e az újságírói pálya? Akarok-e én belefolyni a napi politikába vagy a világ apró-cseprő, inkább nagyobb mint kisebb bajaiba? Feltűnt, hogy nem igazán vannak jó hírek manapság, a stílusom meg túl lírai a firkász-melóhoz (legalábbis néha...). De hála néhány szívemnek kedves oktatómnak - na meg az Auditorium Maximumba besütő egyetlen fénysugárnak (esküszöm, ez valami égi jel...) - néha visszaköltözik a remény a szívembe, hogy mégiscsak jó pályán járok, pusztán a kezdetek nehezek. Mindenesetre, inkább lennék irodalmár, vagy valami művészibb írnok, mintsem puszta hírmondó.
Úgyis mindig őket ölik meg elsőnek.
Tessék, csak említenem kell a fénysugarakat, most is: odakint teljes szürkeség és némaság, az ég felhős és mocskosul hideg van, mégis, a fény utat tör magának a felhők között, csupán egyetlen hasítékot nyitva magának, és az az egyetlen fénysugár pont az én ablakomon süt be, pont rám, pont a gépelő két kezemre. És ha kinézek, látom az aranyszegélyű felhőket, és megszólalnak a rigók a mogyorófa lombjában...
Látjátok, erről beszéltem. Ha egyszer elkezdem, nehéz leállni a leírással, de ha egyszer valóban ilyen gyönyörű?
Mellesleg, hangulatfestőnek - bár meglehetősen komorkás - itt van némi zene, épp ezt hallgatom:
ASP - Und Wir Tanzten
Most lesz egy hét őszi szünetem, lesz időm társadalomtörténetet tanulni, lévén rögtön 2-án ZH-t írunk belőle, és - őszintén szólva - dunsztom sincs, miből, mikor, hogyan, merre, hány óra. Emellett lesz időm kivégezni néhány kötelezőt, és elő kéne kotornom nagyon gyorsan Eric Berne: Emberi játszmák c. remekművét is. Nincs mit tenni, az élet nem áll meg, munka meg mindig akad.
Ha meg már egyszer felvettek támogatottnak, az a minimum, hogy jól teljesítsek, nem igaz?
Ugye igazam van?
Ugye...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése