Ouchi wasureta - egy altató

Ez pont nem novella, és még csak nem is saját. Ez egy gyönyörű japán altatódal - aki nézi a Jigoku Shojot (Pokoli lány), az biztos hallotta már, a 16. részben énekeli az egyik kislány a cirkuszban. Sikerült megtalálnom a szövegét, most közzéteszem, mert nagyon kevés helyen van fent sajnos, és szeretném, ha még sokáig fennmaradhatna.
Már csak azért is, mert az altatódalok kihalófélben vannak...

Ouchi wasureta ko hibari wa
Hiroi hatake no mugi no naka
Kaasan tazunete naita kedo
Kazeni homugi ga naru bakari

Ouchi wasureta mayoigo no
Hibari wa hitori mugi no naka
Oyama no kitsune wa nakanu kedo
Kurete samishii tsuki akari

A dal lényegében egy kis pacsirtáról szól, aki kiesett a fészekből, és hiányzik az anyukája, és magányos. A Hold pedig lesüt rá, és csücsül ott a búzatáblán, és annak ellenére, hogy egyedül van, minden szép.
Jóéjszakát!

Ugorj!

Ahhoz, hogy megértsétek a történetet, ismerni kell a Rammstein együttes Spring! című számát. Szeretném közzétenni a szövegét, és azoknak, akik nem tudnak németül, meleg szívvel ajánlom a novellát, ugyanis ragaszkodtam a dalszöveg alaptörténetéhez, csak áthelyeztem szerény kis hazánkba. Olvassátok szerettel!
A dal és a szövegének jogai a Rammstein együttest illetik, a novella egy fanfic, nekem semmi hasznom nincs belőle, hacsak ha nem az, hogy gyönyörködtet.

Ugorj!

Egy Rammstein szám megihletése nyomán

Zsebre tett kézzel, magányosan és céltalanul rótta a város utcáit. Léptei halkan koppantak a járdán, lehellete vékony páraként vált el ajkától a hűvös, késő őszi levegőben. Késő délutánra járt, de ő mégsem akart még hazamenni: ki akarta szellőztetni a fejét az után a fárasztó, hosszú nap után. Otthon a vacsora úgyis elücsörög a hűtőben, és egy szürke macskán kívül úgysem vár rá senki, így nem volt oka sietni sem. Összébb húzta magán a kabátot, úgy folytatta útját.

Elmélázva nézegette tükörképét a kirakatokban, élvezte a nyugovóra készülő nap utolsó sugarait. Megihlette a fénytörés a bérházak ablakain, a kerekes kocsiját húzó nénike, a komor arccal sörözgető fiatalok egy kiskocsma bejáratánál. Eltökélte, hogy hazaérvén megfesti ezt a néhány utcaképet, esetleg szavakba önthetné érzéseit, hisz mind a kettőt fölöttébb szívesen művelte. Néha kísérletet tett a tehetségét pénzre váltani, de az emberek manapság túlontúl elfoglaltak ahhoz, hogy az élet apró szépségeit észrevegyék, még akkor is, ha az épp az orruk előtt történik, vagy valaki megmutatja őket - mint ez a magányos, barnás üstökű művészfiú. Nem, manapság a művészet, a szépség csak humbug és időpazarlás: két műszak között épp csak egy szendvicsre futja az időnkből, és a rohanás egészen késő estig nem áll meg. Örült, hogy neki még nem igazán kell ebben résztvennie: a munkája nyugodt volt, a családjával jól kijött, bár távol éltek egymástól. Társa még nem akadt - minek, hisz előtte még az egész élet - és nem is igazán volt rá szüksége. Mellette emberek rohantak el, de ő csak sétált a maga nyugodt tempójában a rakpart felé. Odafent felhők gyülekeztek a Várhegy fölött.

Úgy döntött, tesz egy rövid sétát a szemközti hegyen, így az egyik híd felé vette útját. Nézte maga alatt a folyót, ami kettészelte a nagyvárost: most is sietve, mégis sima víztükörrel sietett végső célja, a tenger felé. A lemenő nap sugara aranyszínűre festette az egyébként sárszínű folyót, aranyba vonta az Országházat, a lakóházakat, az odalent tovarobogó kocsikat és villamosokat, a pálmaágat tartó hölgyalakot a hegy tetején. Megigézve állt meg a híd közepén, figyelve a varázslatos képet, mit úgy ivott be a szívébe, akár szomjazó a friss esőt. Érezte, tagjai bizseregni kezdenek a kabát alatt, s kedve lett volna belépni ebbe a csodába, épp csak a hídkorlát választotta el céljától. Megbabonázva lépett pár lépésnyit arrébb, az egyik hídpillér felé. Le sem véve tekintetét a képről lassan rámarkolt az egyik keresztrúdra, ami merevítette a pillér szerkezetét: a sok fémrúd létraszerű, mászható kuszaságot formált. Ösztönösen mozdult, fellépett az első rúdra, lassan húzva fel magát. Tudni akarta, milyen messzire láthat el, meddig tart a varázslat. Úgy hitte, angyali fény süt a rohanó, bolond városra, és látni akarta, hogyan tisztulnak meg a házak és lakóik ebben a szent fényben.

Odalent a hídon lassan tömeg gyűlt, akik nyakukat felszegve meredtek az egyre csak mászó fiatalemberre. Meglepődtek, hogy az illető, az öngyilkosjelöltektől eltérően nem mélységes kétségbeeséssel mászik, hanem mosolyogva, átszellemült arccal hág egyre feljebb a hídon. Rendőrautó fékezett, a forgalom ritkulni kezdett, a járókelők érdeklődve gyűltek, egyre nagyobb tömeget alkotva. A férfit ez cseppet sem érdekelte: a híd felénél, egy kiálló, szélesebb résznél - talán egy szerelőállás lehetett hajdanán - megállt, hátát nekivetve a vasrácsozatnak, s hagyta, hogy a szél belekapjon kabátja ráncaiba. Egy kézzel tartotta magát a háta mögött, egyébként szabadon állt a zúgó víz fölött, s szemével egyre csak a tájat habzsolta. Érezte, szemébe könny szökik, ahogy még egy bíborszínű fénysugár átszökött a házak fölött, borvörösbe vonva a várost, vészjóslón és mégis ápolón, mint valami vaskos takaró, betakart és elcsitított mindent. Odalent feszültség áradt szét az emberekben: nem látták a tájat, az aranyvárost, csak az őrült idegent, aki épp levetni készül magát a hídról. Gyerekes anyák takarták gyermekeik szemét, fiatalok röhögcséltek odalent, idősek szidták a mai fiatalokat. A tömeg pillanat alatt egy hanggá kovácsolódott a fellépő közös gyűlölettől, megvetéstől és félelemtől.
- Mire vársz? Ugorj! - ordította egy fiatal hang a tömegből, s pillanatokkal később máshonnan is felhangoztak hasonló kiáltások.
- Ugorj! - skandálta végül egy emberként az egész tömeg, s a férfiú szégyenlősen, kétségbeesetten nézett le a háta mögött zúgó tömegre.
- Én nem akarok leugrani! - szólt le nekik kedvesen, megértően, mintha bolondokhoz beszélne, de szavait elnyelte a folyó és a nép zúgása. Egyre hevesebben, egyre hangosabban ordítottak az emberek, néhányan a rácsot döngették, s ő egyre eluralkodó pánikkal kapaszkodott a vasrúdba a háta mögött. Ekkor egy fiatal férfi vált ki a tömegből, s ő is a rácsokra hágott. A tömeg tombolt, kalapok röpködtek, miközben egyre csak a bevett rigmust hajtották: "U-GORJ! U-GORJ!"

- Én csak a tájképet akartam látni... Az Aranyvárost... - morzsolt el egy könnycseppet a szemében, amit a felerősödő, hideg szél és a kétségbeesés csalt a szemébe. A férfi megállt mögötte, a rácsba kapaszkodva. A Napot hirtelen vaskos, fekete felhők takarták el, a levegő pillanatok alatt csípősre hűlt: a város újra elszürkült, rohanását és nyüzsgését onnan folytatta, ahol az alkonyat félbeszakította.
- Én nem akarok leugrani! - kiáltott még egy utolsót a művészlélek, mikor egy kéz taszította meg a háta közepén. Keze megcsúszott, megingott, és leszédült a magaslatról. Még próbált megkapaszkodni, de így csak háttal zuhant az alant hömpölygő, immár újra szennytől terhes vízbe, s mielőtt becsapódott, még egy utolsó, aranyló napsugár simogatta meg sápadt arcát.

A dalszöveget a http://www.elyrics.net/read/r/rammstein-lyrics/spring-lyrics.html címen olvashatjátok.

A kislány, aki elveszett álmában

Kis előzetes: ez a novella is szintúgy megtalálható a weblapomon, a Rémálmon, és most, itt. Gondoltam, kicsit felgyorsítom az eseményeket, aztán hagyom, hadd csemegézzetek a bejegyzések között.
Tehát, íme a történet. All rights reserved!

A kislány, aki elveszett álmában

Élt egy kislány. Rég nem látta senki. Nem volt szebb, se csúnyább egy átlagos kislánynál. Se butább, se okosabb, se ügyesebb, se ügyetlenebb, se bátrabb, se szégyenlősebb, se szegényebb, se gazdagabb a többieknél. Viszont volt valamije, amije csak keveseknek adatott meg: ő látott olyasmiket is, amiket más álmában sem figyelhetett meg. Míg ő egy fában a benne élő koboldokat szemlélte, addig mások csak egy elszáradt tölgyet láttak. Ha megálltak megnézni egy folyó sodrását, ő a benne lubickoló tündéreket figyelte.

- Kicsi még - mondták a szülei, ha szóvá tette a látottakat - majd kinövi.

De a kislány sosem nőtte ki. Az óvodában büszkén mesélte a kalandjait a csúnya, kövér óvónéninek, aki olyankor behívta a szüleit, és hosszú, hosszú ideig beszélgetett velük a zárt ajtó mögött. Olyankor ő csak ült, kedvenc plüssmacijával a kezében, és neki mesélte el, miket beszélgettek a koboldokkal, hogy min nevettek a tündérek a ligetben, kire fújt a szomszéd néni félszemű kandúrja a lépcsőházban. Mikor anyu és apu kijöttek, gondterhelt arccal kézenfogták, és otthon hosszan tanították őt arra, hogy amit lát, az nem is létezik. Hogy a tündérek nevetése csak a szél, hogy a koboldok csak a képzelete szüleményei, hogy a macska csak a szomszéd kutyára fújt. Olyankor a kislány csak ült, maciját magához ölelve, és nagyokat bólogatott, ha kérdezték. De sosem hitte el, amit a többiek mondtak.

- Te hülye vagy, a tündérek nem is léteznek!
- Te még hiszel a Télapóban?
- Nem is élnek sellők a Dunában!
- A sárkányok már régen kihaltak!

Az óvodában a gyerekek ezeket kiabálták neki, ha bárkinek a kalandajiról mesélt. A többiek kinevették, csúfolták, megverték a történetekért. Így történt, hogy végül a pármunkákat is egyedül csinálta meg, a kiszámolósdinál a falnál ücsörgött, a fogócskában mindig ő volt a fogó. Az óvónénik a sarokba állították, ha bármikor kiejtette a száján a "tündér", a "sárkány", vagy bármelyik fantázialény nevét.
A kislány végül megutálta őket, és úgy döntött, jobb lesz, ha azt csinálja, amit a felnőttek, és a többiek szeretnének.

Ezek után soha többet nem mesélt a többieknek. Soha többet nem rajzolta le a fában lakó koboldokat, a hatalmas, félig ember félig ló lényeket. Helyettük házakat, a családját, virágokat kezdett el rajzolni. És egy szomorú kislányt, akit csúnya emberek vesznek körül. Odarajzolta az óvónénit, a többi gyereket, anyukát és apukát, a nagymamát, a szomszéd nénit, a postás bácsit, a boltban dolgozó nénit. Mind kiabáltak a kislánnyal, aki csak állt középen, és dacosan nézett ki a képből. Eldugta ezt a képet a matraca alá, hogy soha, senki ne találja meg.

Már majdnem iskolás lett, amikor egyre ijesztőbb dolgokat kezdett el látni. Csúnya bácsikat, akik lányokat ijesztegettek az utcán. Szörnyetegeket, sok, hegyes foggal, akik a játszótereken a kicsikre vadásztak. Éhes sárkányokat, akik köröztek a város fölött, csak az alkalomra várva, hogy lecsaphassanak valakire. Álmatlanul forgolódott éjszaka, mert egy hosszú szakállú lidérc nem hagyott neki nyugtot. Akkor aztán, egy nap, anyuka kézen fogta, és egy fura szagú, fura helyre vitte. Sok játék volt egy sarokban, és egy szép ruhába öltözött néni mindenféléről kérdezte. Kérdezte a tündérekről, a Mikulásról, mindenről, amit csak ő látott. Azt mondta, benne megbízhat. Ő magához ölelte a plüssmackót, és mélyen hallgatott. Azután a néni behívta anyut, és hosszasan beszélgetett vele.
- Tudod, én tudom ám, hogy be akar árulni minket anyának. De nem fogom hagyni. Ez a mi titkunk. Csak a tiéd és az enyém - suttogta a maci elrongyolódott fülébe, miközben a sarokban ücsörgött. Igen. A sárkányok, a tündérek, a manók, a sellők, a démonok, a csúnya bácsik, csak a mi titkunk marad. És soha, senkinek nem mondjuk majd el...

Mikor hazaértek, a kislányt hamar felzavarták a szobájába. Apa és anya sokáig beszélgettek odalent, apa kiabált is. Talán olyasmiről, hogy anya tehet róla, hogy ilyeneket lát. A fejére húzta a takarót, elővette a matrac alól a rajzot. Sokáig nézegették a macival, mielőtt elaludtak.

Másnap, mikor hazajött az oviból, apa a rajzot lobogtatta a kezében. Odaparancsolta a székhez, és kiabált vele, hogy:

- Mi ez?!
- Mit képzeltél magadról, miket rajzolsz?!
- Hát ennyire szereted te a szüleidet?! Minket, akik mindent megadtunk neked, buta kislánynak, hogy jó életed legyen!?
- Bánom már, hogy az én kislányom vagy!

Aztán apa felkapta a székről, és irtózatosan elfenekelte. A kislány zokogott, miközben apu a vállára kapta, és bevitte a szobájába. Ledobta őt az ágyra, és üvöltve rázárta az ajtót. Odakintről még hallotta, ahogy anya megpróbálja megvédeni, de aztán ő is elhallgatott. Végül apa is abbahagyta az üvöltést. A kislány könnyeit nyelve előhalászta a félszemű macit, magához ölelte, és azt suttogta:
- Bárcsak megszökhetnék ebből a világból... - aztán elaludt.

Fura helyen ébredt. Mindent elborított a kosz, sőt, a mocsok, a szemét halmokban állt. Mindenhol szétszórt, összetört tárgyak hevertek. Lassan, de biztos léptekkel indult el a szeméthegyek között. Nem félt, bár a hely kisugárzása óvatosságra intette, a rothadás szaga marta az orrát. Lehajolt, hogy valamit felemeljen a ragacsból. Egy összetört báb volt az, kicsavart tagokkal, összetépett ruhával. Gyönyörű kislányt formálhatott régen, de itt, most, bársonyruhácskája szétszaggatva, karjai kicsavarva, az arca összefirkálva. A madzagok elszakadtak, összegubancolódtak. A kislány leült, kibogozta a bábot, megigazította ruháját, karjait, lábait, megtörölte az arcát. Aztán továbbindult.

Felismerte régi, összetört játékait a halmokban. Itt egy régi nyuszi, ott az eltörött búgócsiga. Aztán más halomhoz ért. Ha nincs valami titokzatos csillanás, talán rálépett volna az ernyedten heverő, összeragadt szárnyú tündérkére. De mielőtt lehajolhatott volna érte, az egy utolsót sóhajtott, és végleg kilehelte a lelkét. Könnyek szöktek a szemébe, elszaladt.

Messze járt már, a sirályok köröztek fölötte, időnként lecsapva valamire a szemét között. Szorongatta a báb kezét, egészen megizzadt a tenyere. Ekkor sírást hallott valahonnan. Odasétált, hát látta, hogy egy pici manócska sírdogál egy halom aljában. Egy sárkánykölyök hevert mellette, akiben alig pislákolt már az élet: a sirályok lecsaptak rá, éles csőrükkel gyenge húsába martak. Sikítva rohant el onnan. Ám, egyszer csak, valami hatalmas, szőrös lénybe ütközött. Felnézett rá: az ő kedvenc félszemű mackója volt az. Most azonban sokkal hatalmasabb volt. Kézen fogta a kislányt, és intett a fejével.
- De... Mi lesz velük?
- Bennük már nem hisznek az emberek. Nem kellünk nekik. A sárkány egy kisfiúnak akart segíteni, amíg ő meg nem verte, el nem kergette. A manó egy bácsit szolgált, a báb a kezedben egy férfié volt, a sellő a folyó vizére vigyázott...
- Miért vannak itt? Mi ez a hely?
- Ide kerülnek azok, akiket már senki nem szeret. Azok, akikben már nem hisznek, akikkel már senki sem törődik. De neked nem itt a helyed. Gyere velem. Elviszlek oda, ahol örökké békében élhetsz, és mindeki szeretni fog. Senki sem fog kicsúfolni. Senki nem fog bántani a képességedért - azzal megszorította a kislány kezét, és elvezette két szeméthalom között...

Anyuka hajnalban osont be a szobába, hogy megnézze a kislányt. A takaró felpúposodott ott, ahol feküdt. Ahogy felemelte a takarót, velőtrázó sikoly szakadt ki a torkából. Lányának immár nyoma sem volt. Elrohant az apukáért, aki feldúltan robbant be a szobába. Ám ő is fájdalmában üvöltött fel, ahogy meglátta az ágyon fekvő játékokat.

Az egyik, a félszemű maci volt.

A másik, egy koszos arcú, feslett ruhájú rongybaba. És az arca, kíséretiesen hasonlított kislánya arcára...

Dobozba zárva

All rights reserved!

Dobozba zárva

Megint bezártak a szűk, dohos szagú, sötét helyre. Alig kapok levegőt, a falak szinte összenyomnak. Feszült vagyok, úgy érzem, mintha rugókon ülnék, s ha nem lennék bezárva, akkor az égig ugranék tőlük. Félek. Nagyon, nagyon, nagyon félek. Érzem, hogy valaki bántani akar, valaki, aki a falakon kívül csak arra vár, hogy kiengedjenek innen. Hallom a nevetését. Ki akarok szabadulni innen. Miért zárnak be folyton ide? Bezárnak, kiengednek, újra bezárnak, újra kiengednek. Ez mitől olyan szórakoztató a számukra? Amikor már majdnem szabadnak érzem magam, egy hatalmas kéz újra felmarkol, visszatol a dobozba, és rámzárja a tetejét. Miért???

Végre, pihenhetek. Még kétszer játszották el velem ezt az "álszabadulást", aztán békénhagytak. Bár sötét van idebent, és félelmetes, de legalább pihenhetek egy kicsit. Szörnyen feszültnek érzem magam.

Érzem, ahogy emelkedem, az ég felé, aztán egyszer csak megakadok. Felébredek. Bevertem a fejem a doboz tetejébe. Mindig ez van. Gyönyörű álmomból a plafonnal való találkozás ébreszt fel.

Megint az a borzalmas dallam. Olyan, mintha valami kísértet nyikorogná a fülembe. Ismét eluralkodik rajtam a rettegés. De a remény is belémköltözik: minden szabadulásomat ez a dallam előzi meg. Igen! Már érzem... Valami láthatatlan erő megfeszíti a testem és... kinyílik a doboz teteje, és én repülök, fel a magasba, a fény felé... Egész messzire jutok, de a láthatatlan erő ismét megakaszt. Ide-oda billegek, körülöttem furcsa lények tolonganak. Kinevetnek. Aztán az egyikük hatalmas kezébe vesz, és visszatol a dobozba. Ellenkezni próbálok, de erősebb nálam. Rámzárja a doboz tetejét, és ismét meghallom a dallamot... Jaj ne... Már megint...

Rettegek. Kimerült vagyok. Valaki szabadítson ki!!!

Készülnek valamire. Ebben egészen biztos vagyok. Napok, vagy talán hetek óta nem engedtek ki innen. Kezdem megszokni a sötétséget. Már a levegőhiány sem zavar annyira. És a dohos szagot sem érzem már. Csak azt az állandó, testet-lelket nem kímélő feszültséget. Az kiborító tud lenni időnként. Szinte már epekedve várom azt a kísértet-dallamot. Hiányzik a fény. Még az a hatalmas kéz is hiányzik. Komolyan. Bármit megadnék, csak történne végre valami...

A dallamra ébredtem. Éppen a végét csíptem el, aztán ismét kilőttem, át a doboz tetején - utólag jöttem rá, hogy az előbb nyílt fel, minthogy odaértem volna - és elvakított a kinti fényesség. Most ketten voltak csak. Az egyik kicsi, hosszú hajjal, és amikor meglátott, sírvafakadt. Akkor megjelent egy nagyobb, sőt, hatalmas lény, aki magához ölelte. Vajon megeszi? Nem... Úgy tűnik mintha nyugtatgatná. Biztos együtt vannak. Most egy hatalmas, kék szempár néz rám. Kócos, szőke haja van, szeplők a szemei alatt, és fehér fogakkal teli, széles vigyora. Szörnyen rémisztő. Még sosem láttam ilyet. Aztán a markába zár, visszatol a dobozba, és rámzárja a tetejét. Szinte megkönnyebbülés visszatérni a sötétségbe. De megint felcsendül a dallam. Testem megfeszül, és ismét keresztülsüvítek a feketeségen, csak hogy újra lássam a gúnyos vigyorú lényt. Megint bezár. Megint kienged. Nem bírom tovább...

Rázkódom. A falak egyre szorosabban fognak körül, forog velem az egész világ. Mintha földrengés lenne. Vagy valaki rázná a dobozt. Aztán egyszer csak vége szakad. Odakintről kiabálást hallok. Csak most veszem észre, hogy fejjel lefelé lógok a plafonról. Tudtam, hogy valami szörnyűségre készülnek. Áh, sokkal jobb, valaki visszafordította a dobozt. Csend lett odakint. Végre. Pihenhetek egy kicsit... Egyre feszültebbnek érzem magam. Lassan kezd komolyan fájni.

Dallam. Feszülés. Repülés. Sötétség. Ez megy már órák, vagy talán napok óta? Ki tudja. Számomra megszűnt az idő. A fura lény vigyorogva néz, valahányszor előugrom, aztán gyorsan visszatuszkol a dobozba, és kezdi előről. Nem érzem a tagjaimat, mindenem sajog a sok feszítéstől. A dallam betölti a fejem, nem tudok rendesen gondolkodni. Valaki szabadítson meg! Érzem, hogy megint megfeszül a testem. Sikoltani tudnék a fájdalomtól, de egy hang sem jön ki a torkomon. A fejem lassan a mennyezethez simul. A melódia a végére ér, és... nem nyílik ki a tető... A feszültség nő alattam, valami nyom felfelé, de a tető nem nyílik. Végre megtalálom a hangom, de csak enyhe sikkantást tudok kicsikarni magamból. Szörnyen fáj a mellkasom. Valami hegyes áll ki belőle. De boldog vagyok. Megszűnt a feszültség. A sötétség lassan magához húz, majd örökre elnyel...

- Mama! Mama!

- Mi baj, kisfiam? - az asszony kezét törölgetve jön be a szobába. A konyhából sietett oda a nagy zajra. Kisfia a szőnyegen ül, egy játékdobozzal a kezében.

- Rugós Jancsi. Jancsi nem akar kiugrani.

- Biztosan elromlott. Gyere, nézzük csak meg... - a nő lassan odasétál hozzá, leül mellé. Kezébe veszi a dobozt, megforgatja. Megtekeri a kis fogantyút, de csak a dallam rekedtes, hamis hangjait tudja előcsalni.

- Mit csináltál vele?

- Én csak... nem akartam, hogy megijessze a kishúgom... Nem hagytam kiugrani és... - ekkor a doboz zárja kattant egyet. Az asszony lassan felnyitotta a tetejét. A kis bohóc mellkasát egy rozsdás rugó szelte át, arca egyik fele sírt, a másik nevetett. A feltépett anyag körben vöröslött, a fehér arcon egy kék könnycsepp ült.

- Mama! A bohóc arca megváltozott!

- Látom kicsim... Rugós Jancsi… most már szabad...

Egyszer mindent el kell kezdeni

Üdvözlet néktek, errejárók!

Egész eddig foglalkoztatott a gondolat, hogy vajon mi a viharért kezdenek el blogot írni az emberek. Nos, a gondolkodás nem segített, úgyhogy empirikus tapasztalatszerzésre szántam el magam, és nyitottam egy saját blogot.
Ami azt illeti, nem is igazán tudom, mit érdemes egy bloggal csinálni. Naplót az ember általában titokban ír, kézzel - vagy jegyzettömbe, a gépen - tehát nem épp egy publikus irományról van szó. Mindenesetre, egyszer már megpróbáltam valami blogfélét vezetni, de egy idő után elhanyagoltam: lehet, ennek is ez lesz majd a sorsa.
Mindazonáltal, amíg van, igyekszem legalább kétnaponta írni bele valamit, hogy addig se unatkozzatok.

Így kezdetnek, lehet, hogy be kéne mutatkoznom.
Balkó Rita a becsületes nevem, de az elmúlt 17 évben jó pár becenevet/gúnynevet sikerült magamra szednem. Hogy a Vándorló Palotából idézzek: "Hány neved van? Amennyi csak kell a szabadsághoz..." Tehát, barátok közt Dharkként vagy Demiként vagyok ismeretes - előbbi az alteregom, utóbbi a művésznevem. A suliban - Friedrich Schiller, Pilisvörösvár - pedig több hegynyi nevem van, többek közt Vámpír vagy Sátánka a kicsik között - imádnak a kisklambók, tudj' Isten, miért.

Művészlélek vagyok, imádok - és az egót félre téve, tudok is! - írni, szívesen rajzolok, barkácsolok. Stílusom leginkább a csöves hippi és a szakadt rocker között van, zenei ízlésem is inkább a rock-heavy metal felé tolódik el. Ettől függetlenül mindent szívesen hallgatok, ami igényes - igen, még a gépzenét is, vagy egy-egy jól sikerült diszkószámot is. A rapnek viszont esélye sincs.
Sokáig foglalkoztatott a goth stílus, nagyon szerettem volna magam is úgy kinézni, mint azok a gyönyörű lányok a habos-babos-csipkés fekete ruháikban, keszytűikben, vagy épp a csatos-bakancsos kabátos fiúkat irigyeltem - őket jobban. Sajnos, se pénzem nincs ilyen cuccokra, sem pedig alakom hozzá, így többnyire abból élek, amim van. Szeretek varrni is, és szívesen járok magam készítette ruhákban, bár ebből egyelőre csak egy harangujjas felső és egy bohócjelmez van. Bár, ami azt illeti, a csörgőssipkám nagyon jól sikerült.

Ha mindenképp jellemeznem kell magam, akkor íme, pár szóban: agresszív állat, anyáskodó, tanító, tanonc, őrült, skizó, nagyszájú, talpraesett, lovagias - ide a kardomat! -, lusta, számítógépőrült, könyvmoly, darkos. Sorolhatnám még, de nem fogom, aki ismer, tudja milyen vagyok. Aki meg nem, az maga döntse el, mit veszített az életből.

Utószóként még megjegyezném, hogy tagja vagyok a PaThalia nevet viselő iskolai színtársulatunknak. Imádom a színházat, és imádom a színpadot. Bár nem vagyok vallásos - de a magam módján hiszek - számomra a színház, a színpad nagyobb szentséggel bír, mint a leggyönyörűbb katedrálisok. Bár, azt hiszem, a kölni dóm még versenghet a kegyeimért. X)

Holnap ismét jelentkezem, addig is, megpróbálom kideríteni, hogy kell ezt a vacakot szerkeszteni. Üdv!

Rita (Demi, Dhark, ahogy tetszik)