Magány...

Üdv ismét.
Telik a szünet - ismét felpörögni látszik körülöttem az idő, és bárhogy próbálom visszafogni, juszt is repül előre. Remélem, az élet nem fog ilyen gyorsan elszállni...
Mostanság sokat elmélkedem régi nagy szerelmemről, a mágiáról. Mármint, ezotéria, okkultizmus, teljesen mindegy: legyen benne valami természetfeletti. Ezzel szöges ellentétben egy "hiszem, ha látom" személyiség vagyok, és még akkor sem hinném el, ha szembejönne velem az utcán. Viszont hinni sem tudok igazán...
Magyarán óriási káosz van idebent, takarítóra meg nem futja. Én meg kifogytam a porrongyból.

Úgysem olvassa a kutya sem a blogot, úgyhogy ide nyugodtan kiönthetem kicsiny lelkem... Szóval, teljesen össze vagyok zavarodva, ráadásul úgy érzem, a feje tetejére állt körülöttem a világ. Vagy csak én változtam meg, és kezdtem egy teljesen másik szemszögből látni, ki tudja. Mindenesetre, egyre inkább úgy érzem, hogy semmi értelme ennek az egész hit-dolognak, sőt, magának a létnek sincs sok: Ex nihilo jövünk és megyünk, a társadalom szempontjából senkik vagyunk, akiknek sem az élete, sem a halála nem jelent többet egy porszem elfújásánál a sivatag közepén. Egyedül a szűk ismeretségi körünknek jelentene ez bármit is...
Tudom, az emberi természet nagyravágyó - És mivel emberből vagyok, hogy is lehetnék más? -, de ezzel a tudattal élni eléggé... Megrázó, és nem különösebben felemelő.
Magányos vagyok.
Mármint, olyan igazán magányosnak érzem magam, de nem az a szociális magány, amikor ténylegesen egyedül van az ember, a Semmi közepén - Nicsak, megint itt vagy, Nihil? - hiszen csodálatos "férj" van mellettem, remek család és csodálatos barátok. (Bár most mérhetetlenül messze érzem magam a legtöbb baráttól, lévén ezer éve nem láttam egyiket sem, mivel nincsen rám idejük...) Nem, ez sokkal rosszabb fajta magány: amikor a rengeteg ember között rádöbbensz, hogy lényegében egyedi, lemásolhatatlanul különleges tagja vagy az emberiségnek. Ez lehetne kifejezetten pozitív élmény is, de belegondolni, hogy egyedül vagyok az őrülettel és a káosszal a fejemben... Én próbálok rendet rakni. Tényleg. De nem igazán találok választ a kérdéseimre, és ennél fogva a kupac egyre csak nő idebent, egyre több a kérdőjel, egyre több az álmatlan vagy rémálmokkal teli éjszaka. *sóhajt*
Ez annyira emósnak hangzik így visszaolvasva. Azt hiszem, ezért is utálok az érzelmeimről beszélni: túl sokat gondolkodom, túl sokszor vagyok mogorva vagy szomorú. Még szerencse, hogy az életemhez mindennél jobban ragaszkodom... Akkor is, ha nyakig ülök a sz... a lekvárban.
Megyek, megnézem magamnak azt a vacsorára hozott grillcsireket. Remélem, a két kistesó hagy nekem a melléből, a csontos húst annyira nem szeretem... Csók!
Majd még leszek. Talán.

Rég volt, tán igaz se volt...

Üdv.

Ismét jön a kézmosás, miszerint régen jártam erre. Valóban, több szó ne is essék róla.
Csendben tengetem életem - mára sikerült kilábalnom egy igencsak erőteljes, két napig tartó betegségből - elmélkedem és próbálom túlélni az adott napot.
Az egyetemet illetően még mindig áll - noha a Steffit arra tervezték, hogy olyan érzetet keltsen, mintha épp kinőne a földből, épphogy összedőlni látszik. Ez mondjuk teljességgel lényegtelen a tanulásom szempontjából, bár, istenigazából a fél életem ebben a csodás épületben töltöm. És milyen csodás!
Imádok végigmenni a folyosókon, olyan zegzugos, belül olyan, akár egy kis városka: az előadók ablakai nem csak kifelé, hanem befelé, a folyosók felé is nyílnak, így kívül-belül egy utcafeelingje van a helynek. Szűk folyosók, titkos zugok, rejtekajtók, lépcsők... Épp egy olyan felfedezőnek találták ki a helyet, mint én magam!
Sajnos, a hely szépségéből nem igazán lehet diplomamunkát írni, és megélni sem igazán tudnék belőle. Igen, már megint itt az örök kétkedő: gyakran eltöprengek azon, vajon jó helyen járok-e. Mármint, nekem való-e az újságírói pálya? Akarok-e én belefolyni a napi politikába vagy a világ apró-cseprő, inkább nagyobb mint kisebb bajaiba? Feltűnt, hogy nem igazán vannak jó hírek manapság, a stílusom meg túl lírai a firkász-melóhoz (legalábbis néha...). De hála néhány szívemnek kedves oktatómnak - na meg az Auditorium Maximumba besütő egyetlen fénysugárnak (esküszöm, ez valami égi jel...) - néha visszaköltözik a remény a szívembe, hogy mégiscsak jó pályán járok, pusztán a kezdetek nehezek. Mindenesetre, inkább lennék irodalmár, vagy valami művészibb írnok, mintsem puszta hírmondó.
Úgyis mindig őket ölik meg elsőnek.
Tessék, csak említenem kell a fénysugarakat, most is: odakint teljes szürkeség és némaság, az ég felhős és mocskosul hideg van, mégis, a fény utat tör magának a felhők között, csupán egyetlen hasítékot nyitva magának, és az az egyetlen fénysugár pont az én ablakomon süt be, pont rám, pont a gépelő két kezemre. És ha kinézek, látom az aranyszegélyű felhőket, és megszólalnak a rigók a mogyorófa lombjában...
Látjátok, erről beszéltem. Ha egyszer elkezdem, nehéz leállni a leírással, de ha egyszer valóban ilyen gyönyörű?
Mellesleg, hangulatfestőnek - bár meglehetősen komorkás - itt van némi zene, épp ezt hallgatom:
ASP - Und Wir Tanzten

Most lesz egy hét őszi szünetem, lesz időm társadalomtörténetet tanulni, lévén rögtön 2-án ZH-t írunk belőle, és - őszintén szólva - dunsztom sincs, miből, mikor, hogyan, merre, hány óra. Emellett lesz időm kivégezni néhány kötelezőt, és elő kéne kotornom nagyon gyorsan Eric Berne: Emberi játszmák c. remekművét is. Nincs mit tenni, az élet nem áll meg, munka meg mindig akad.
Ha meg már egyszer felvettek támogatottnak, az a minimum, hogy jól teljesítsek, nem igaz?
Ugye igazam van?
Ugye...?