Üdv!
Az elmúlt két napban újra rákaptam a rajzolásra - eleinte csak ruhát rajzoltam a frissen szerzett sablonjaimra (köszönet érte a threadsmagazine.com-nak), aztán nekikezdtem végre megrajzolni Beaxot... Egész jól sikerült.
Egyébiránt nem igazán tudok mit kezdeni magammal. Facebookon lógok, de unom, mivel a kutya sem akar beszélni velem, akivel meg szívesen társalognék, az lelép, mikor ráírok. MSN dettó. Ma unalmamban szétválogattam egy mappányi rajzomat - lett belőle 10 fóliáns, 10 különböző nézőpont szerint szétszortírozva. Minimum 100 rajz, de legalább elfoglaltam magam vele egy darabig. Aztán nekiestem szétkapni a vekkereket, amiket Zsibvásáron szereztem - egy nagyot meg két kicsit sikerült is, most van egy egész tálkányi fogaskerekem. Ha lesz egy kis időm, meg kedvem, meg egy használható reszelőm, hogy kiszedjem a tengelyeket a kerekekből, akkor ékszereket is fogok csinálni, egyelőre csak kiélem a magam romboló vágyait. *vigyor*
Tudom, kinek van kedve valami picsogó emós baromságot olvasni, de hiányoznak a barátaim. Aki meg a legjobban hiányzik, azt érem el a legritkábban, ráadásul már a blogját sem merem olvasni, minek után beoltott az egyik cikkben... *sóhaj* Nem mintha ezt bárki olvasná rajtam kívül.
Kicsit újítgattam a weblapomon is, felpakoltam a hiányzó novelláimat, meg kicsit átrendeztem a menüket, hogy mindent el lehessen érni. Ott se járt senki rajtam kívül legalább ezer éve, bár tegnapelőtt elértük a 12 fős csúcslátogatottságot... *vigyor*
Istenigazából nem tudom, mit írhatnék ide. Az uram olvas vagy alszik, én meg már minden létező videót megnéztem YouTubeon ami érdekelhet, olvasni meg per pill nincs kedvem. Azt hiszem az a legjobb, ha papírt-ceruzát ragadok, és hagyom, hadd mozogjon a kezem magától. Abból általában valami vicces szokott kijönni. De legalább elfoglalom magam egy darabig, és nem kattanok meg.
... Akkor is hiányzik, csessze meg, ha leoltott. Juszt is, akkor is.
Na.
2011. január 24., hétfő
2011. január 16., vasárnap
Emlékek és eszmefuttatás: a Halál
Szerbusztok.
Hosszú szünet után ismét idetaláltam - ne kérdezzétek, miért voltam távol. Sikerült jó nagy merőkanállal merítenem az élet sürejéből, túl vagyok a vizsgaidőszak háromnegyedén, némi orvosi vizsgálaton, és hasonló nyalánkságokon. Ennek ellenére maradtam, aki vagyok: egy folyton töprengő valaki. Ma hazafelé az egyetemnél szálltam le a vonatról - égett a gyomrom, szükségem volt egy hosszú sétára. Az mindig megnyugtatja a háborgó gyomromat: ilyenkor a test nem arra figyel, hogy "Úristen, rókázni fogok!", hanem arra, hogy egyik lábamat a másik elé téve lassan hazabotorkáljak, lehetőleg épségben. Említettem már, mennyire csodálom az emberi szervezetet, hát még az elmét? Sebaj. Most megvolt ez is.
Hazafelé jövet a vonaton a halálon morfondíroztam. A kiindító gondolat a ma hajnalban történt eset: négy óra tájban irgalmatlan gyomorgörcsre ébredtem, annak ellenére, hogy azelőtt nem volt semmi bajom. Két nyugibogyó segített oldani a görcsöt és visszaaludnom, ráadásul a hirtelen fellépő - és a helyzetet csak súlyosbító - pánikrohamot is elűzte. Az uram semmit sem érzékelt ebből, aludt, mint egy angyal. Nem volt szívem felébreszteni, ahogy általában nem szokott, ha rosszat álmodom vagy rosszul vagyok. Mindegy is.
Szóval a halálról elmélkedtem. Eltöprengtem azon, miért is vagyok amolyan félbarátságban a dologgal. Valahol megbékéltem a gondolattal - ami egy 18 éves idealista egyetemistához képest nem is olyan rossz eredmény - de valahol még mindig rettegek tőle. Visszavezettem a dolgot egészen gyerekkoromig, amikor először értettem meg igazán, mi az a halál.
Manapság persze minden gyerek napi szinten találkozik ilyesmivel, hála a Cartoon Network, Nickelodeon és egyéb agymosó "mesecsatornáknak". De a Grimm fivérek, Andersen, a nagy meseírók is belecsempészték az elmúlás gondolatát a történeteikbe, így végső soron nincs is ezzel semmi gond. Nem igazán törődtem a halállal - melyik gyereket érdekelné különösebben? - míg el nem vesztettem a nagymamám. Tudtam, mi az a halál, hisz körülírták nekem. Láttam halott állatot, elütött kutyát/macskát, tisztában voltam azzal, mi a különbség a halott és az élő cicus között. De képtelen voltam elképzelni ugyanezt egy emberről. Aztán ott álltam a temetésen. Az a pap temette a nagyit, aki hajdanán engem keresztelt meg. Emlékszem, a vállamra tette a kezét, és mondott valamit, de nem emlékszem, mit mondott. Néztem magam elé, de csak homályra emlékszem. Nem szóltam semmit, nem hallottam semmit, csak morajlást. Egy hat éves gyerek fejében peregtek le az emlékek, amiket átélt azzal a személlyel, akit az egyik legjobban szeretett. Az "idegenül" felolvasott mesék - angol, német, orosz - amiket le is fordított nekem, bár a szüleim sosem hitték el nekem. Alkesz volt a nagyi ugyanis, bár nem olyan durván. Eszembe jutott, hányszor vitt Budaörsről be Pestre valahova, múzeumokba, templomokba jártunk, próbált műveltségre szoktatni. Hányszor vitt el a Természettudományi Múzeumba, pedig láttam rajta, hogy mennyire unja már? És mégis, némi vita után felült velem a buszra, és én újra megpróbálhattam megsimogatni a kitömött zsiráfokat Noé bárkájában. Akkor, a temetésen, rövid pillanatok alatt lezajlott bennem minden emlék, és a tudat, hogy ilyenben soha többé nem lesz részem, egyre erősödött. Fura így, "felnőtt" fejjel belegondolni, mekkora teher ez egy hat éves gyereknek, én mégsem törtem meg különösebben. Megértőnek születtem, elfogadtam a tényt. Utána sorban vesztettem el a szeretteimet - és egyre kevésbé tudott ennyire kiborítani a dolog. Hogy miért? Mert a temetéseken utoljára még láttam az elhunytakat.
Nem szellemlátásra kell gondolni, dehogy. Örülnék, ha képes lennék ilyesmire, de nem ilyen értelemben történt. Dédnagymamám halála előtt pár évvel megálmodtam, hogy befekszik egy jókora tepsibe, amiben elhamvasztották. A hamvaiból egy jókora, fekete lepke szállt fel. Később, a temetéseken gyakran láttam lepkéket a szóróparcella körül. Talán csak a sok virág vonzotta oda őket. Talán tényleg nekünk akartak üzenni még egy utolsót, egy bátorító reménysugarat küldve odaátról.
Szentimentális idealista vagyok. Bocsi.
Hosszú szünet után ismét idetaláltam - ne kérdezzétek, miért voltam távol. Sikerült jó nagy merőkanállal merítenem az élet sürejéből, túl vagyok a vizsgaidőszak háromnegyedén, némi orvosi vizsgálaton, és hasonló nyalánkságokon. Ennek ellenére maradtam, aki vagyok: egy folyton töprengő valaki. Ma hazafelé az egyetemnél szálltam le a vonatról - égett a gyomrom, szükségem volt egy hosszú sétára. Az mindig megnyugtatja a háborgó gyomromat: ilyenkor a test nem arra figyel, hogy "Úristen, rókázni fogok!", hanem arra, hogy egyik lábamat a másik elé téve lassan hazabotorkáljak, lehetőleg épségben. Említettem már, mennyire csodálom az emberi szervezetet, hát még az elmét? Sebaj. Most megvolt ez is.
Hazafelé jövet a vonaton a halálon morfondíroztam. A kiindító gondolat a ma hajnalban történt eset: négy óra tájban irgalmatlan gyomorgörcsre ébredtem, annak ellenére, hogy azelőtt nem volt semmi bajom. Két nyugibogyó segített oldani a görcsöt és visszaaludnom, ráadásul a hirtelen fellépő - és a helyzetet csak súlyosbító - pánikrohamot is elűzte. Az uram semmit sem érzékelt ebből, aludt, mint egy angyal. Nem volt szívem felébreszteni, ahogy általában nem szokott, ha rosszat álmodom vagy rosszul vagyok. Mindegy is.
Szóval a halálról elmélkedtem. Eltöprengtem azon, miért is vagyok amolyan félbarátságban a dologgal. Valahol megbékéltem a gondolattal - ami egy 18 éves idealista egyetemistához képest nem is olyan rossz eredmény - de valahol még mindig rettegek tőle. Visszavezettem a dolgot egészen gyerekkoromig, amikor először értettem meg igazán, mi az a halál.
Manapság persze minden gyerek napi szinten találkozik ilyesmivel, hála a Cartoon Network, Nickelodeon és egyéb agymosó "mesecsatornáknak". De a Grimm fivérek, Andersen, a nagy meseírók is belecsempészték az elmúlás gondolatát a történeteikbe, így végső soron nincs is ezzel semmi gond. Nem igazán törődtem a halállal - melyik gyereket érdekelné különösebben? - míg el nem vesztettem a nagymamám. Tudtam, mi az a halál, hisz körülírták nekem. Láttam halott állatot, elütött kutyát/macskát, tisztában voltam azzal, mi a különbség a halott és az élő cicus között. De képtelen voltam elképzelni ugyanezt egy emberről. Aztán ott álltam a temetésen. Az a pap temette a nagyit, aki hajdanán engem keresztelt meg. Emlékszem, a vállamra tette a kezét, és mondott valamit, de nem emlékszem, mit mondott. Néztem magam elé, de csak homályra emlékszem. Nem szóltam semmit, nem hallottam semmit, csak morajlást. Egy hat éves gyerek fejében peregtek le az emlékek, amiket átélt azzal a személlyel, akit az egyik legjobban szeretett. Az "idegenül" felolvasott mesék - angol, német, orosz - amiket le is fordított nekem, bár a szüleim sosem hitték el nekem. Alkesz volt a nagyi ugyanis, bár nem olyan durván. Eszembe jutott, hányszor vitt Budaörsről be Pestre valahova, múzeumokba, templomokba jártunk, próbált műveltségre szoktatni. Hányszor vitt el a Természettudományi Múzeumba, pedig láttam rajta, hogy mennyire unja már? És mégis, némi vita után felült velem a buszra, és én újra megpróbálhattam megsimogatni a kitömött zsiráfokat Noé bárkájában. Akkor, a temetésen, rövid pillanatok alatt lezajlott bennem minden emlék, és a tudat, hogy ilyenben soha többé nem lesz részem, egyre erősödött. Fura így, "felnőtt" fejjel belegondolni, mekkora teher ez egy hat éves gyereknek, én mégsem törtem meg különösebben. Megértőnek születtem, elfogadtam a tényt. Utána sorban vesztettem el a szeretteimet - és egyre kevésbé tudott ennyire kiborítani a dolog. Hogy miért? Mert a temetéseken utoljára még láttam az elhunytakat.
Nem szellemlátásra kell gondolni, dehogy. Örülnék, ha képes lennék ilyesmire, de nem ilyen értelemben történt. Dédnagymamám halála előtt pár évvel megálmodtam, hogy befekszik egy jókora tepsibe, amiben elhamvasztották. A hamvaiból egy jókora, fekete lepke szállt fel. Később, a temetéseken gyakran láttam lepkéket a szóróparcella körül. Talán csak a sok virág vonzotta oda őket. Talán tényleg nekünk akartak üzenni még egy utolsót, egy bátorító reménysugarat küldve odaátról.
Szentimentális idealista vagyok. Bocsi.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)